A gyászról 1


Miklós rajz

A végén kezdem.
Lassan három éve lesz, hogy párom itt hagyott. És, élek.
Aki ezt az oldalt olvassa bizonyára érintett, és könnyen lehet, hogy nem ez az első olvasnivaló a témában. Én mégis végig megyek a stációkon, mert saját példámmal alá tudom támasztani, hogy ez így van, lépésről, lépésre.
A gyász folyamata nemcsak egy haláleset kapcsán zajlik hasonló módon, hanem minden nagy életszakasz lezárásánál, sőt a haldoklóknál is. Válásnál, szakításnál, az azt elfogadni nem tudó személy, hasonló érzelmi állapotokon megy keresztül.

Néha már a halál előtt el kezdünk gyászolni, mert számítunk a végkifejletre. Ez nálunk egy hétig tartott.
Párom agyinfarktust kapott, lebénult, megnémult, és egy hét alatt teljesen leépült. Iszonyú volt nézni, hogy pár nap alatt mivé lesz egy életerős férfi. Amikor kórházban volt, és adtam rá a tiszta pizsamát még elnéztem, milyen szép erős izmos vállai vannak. Délután mentem vissza, megfogta a kezem, jelezte, hogy mutat valamit. Felhajtotta a takarót, be volt pelenkázva….

Mélységesen megrendültem, mert átéreztem mit érezhet. Az én férjem 40 év alatt talán egyszer, ha elfeküdt egy fél napra. Erős, férfias férfi volt. Elszorult a gyomrom, mi lesz, ha így marad? Bénán, némán, ápolásra szorulva. Nem tudtam elképzelni. Azt Ő nem bírta volna ki. Imádkoztam, minden barátomtól kértem, tegye meg érte, amit tud.

Most is sírok, amikor eszembe jut, mit éreztem. Görcsbe rándult gyomorral mentem be naponta kétszer, háromszor (még dolgoztam, bevallás időszak volt). Rettegtem, hogy mi vár rám. Egyik nap, amikor bementem a szobába, megláttam, hogy üres az ágya helye! Felordítottam, és sírva rohantam a nővérhez, hogy hol van. Ct-re vitték, engem pedig kitiltottak, menjek látogatási időben. Napról napra látszott, hogy elfogy. Az orvos mondta, hogy Isten kezében van. Ő nem tudja mi fog történni, mert ott csodákat is láttak már.

Lányommal végtelenül sajnáltuk őt is és magunkat is, egyik várható kimenetelt sem tudtuk elképzelni, elfogadni. Végül azért imádkoztunk, hogy úgy legyen, amit mindhárman el tudunk viselni. Másnap elment. Elengedtük. (ez volt az eső elengedésem, azután még sokszor elengedtem, legalábbis úgy éreztem)
Utólag tudtam meg, ha életben marad, béna és néma lett volna, mert olyan állapotba került egy pillanat alatt.

Amikor felhívtak, hogy meghalt, megállt az idő, talán a föld forgása is egy pillanatra. Megfagyott körülöttem minden.

Körülnéztem, mindenhol a nyoma a szobában, nem halhatott meg. Itt van mindene. Ő egyébként sem szokott meghalni, még beteg sem nagyon volt.

A tagadás időszaka jött. Képtelen voltam elhinni, hogy meghalt. Olyan érzésem volt minden pillanatban, hogy bejön az ajtón. Csak kint dolgozik az kertben. Nem is tudtam igazán gyászolni, mert nem tudtam elhinni, átérezni, hogy meghalt.
Közben jöttek a hivatalos intézni valók. Napokig tartó elfoglaltság volt, és még mindig nem tudatosult igazán bennem, hogy mit jelent az, hogy nincs már.

Holt rigó dala

(A kép Kovács György Holt rigó dala)

Egyik nap mentem haza, és az udvaron egy halott rigó feküdt. A kutyáim elkapták. Szólni akartam a férjemnek, hogy jöjjön, temesse el. És nem volt ott!
Olyan erősen hasított belém az érzés, hogy nincs többé, hogy vad zokogásba kezdtem. Hirtelen megértettem, hogy mit jelent, hogy végleg eltűnt az életemből. Sírni nagyon sokat sírtam az első pillanattól kezdve, felváltva sajnáltam Őt, magamat, lányomat, de most valami véglegest megértettem.

És már indult is a düh, a harag időszaka. Hogy tehette ezt velem? Hogy hagyhatott így itt? Szó szerint egy árva szó nélkül! Hiszen mindig itt volt, közös életünk felét ő vitte. Még a távirányítót sem tudtam rendesen kezelni!
Összeszedtem a ruháit, és elvittem adományba. Eltüntettem a személyes holmiját is.

Aztán alkudozni kezdtem. Jó, elfogadom, hogy meghalt, de biztosan itt van körülöttem, és segít nekem. Igen, biztosan így lesz! Küldeni fog valakit maga helyett.

Ekkortól úgy figyeltem minden körülöttem megforduló férfira, hogy nem ő-e, akit nekem küldött a párom. És, úgy is tűnt (vagy úgy is volt, kinek, kinek hite szerint), hogy jeleket küld. A házban kamerarendszer működik, és éjjel, amikor megnéztem, fénygömbök látszottak a bejárati ajtó körül. Volt, hogy azt álmodtam, hogy az ablakon próbált bemászni, az arca csupa seb volt. Én segítettem bejönni neki, Ő pedig boldog mosollyal mondta, hogy ugye milyen jó, hogy itt van velünk? És megfogta a kezem. Még reggel is éreztem a kezemen az érzést, ahogyan fogta. Annyira jó érzés volt! Néha mostanában is érzem az illatát. Kétszer is olyan érzésem volt, hogy mögöttem áll. Egy pillanatra éreztem az illatát. Egészen köznapi helyzetben, nem is gondoltam rá.

Aztán lassan egyre fogyott a remény, hogy bárki is tudna rajtam segíteni. Akár e világból, akár máshonnan.
Eljött a depresszió időszaka. Hullámokban tört rám, váltakozva az előző időszakok érzéseivel, és fel-felbukkant az elfogadás gondolata is.

Utoljára nyáron tört rám, és annyira mélyre nyomott, hogy a kardiológián kötöttem ki.
Ekkor értettem meg, hogy vagy elfogadom a helyzetemet, vagy belepusztulok az önsajnálatba. Nem véletlen, hogy az özvegyek 60%-al nagyobb eséllyel halnak meg párjuk halála után egy-két évvel. Sokszor nem is betegségben, hanem például balesetben.

Sokan nem értik, hogy miért van az, hogy a család szeretete sem tudja visszaadni az életörömöt. Én nagyon szeretem a lányomat, unokáimat, rokonaimat, barátaimat, de egyik sem tudta betölteni az űrt az életemben, amit társam elvesztése hagyott bennem. Persze, sokat segítettek, hiszen nélkülük ma nem lennék itt.

Az, hogy nyugdíjas is lettem, könnyítette és nehezítette is helyzetemet. Hatalmas területen maradtam egyedül, két kutyával, és egy darabig két lóval is. Ameddig dolgoztam, embereket kellett fogadnom, akik ellátták őket, és segítettek a ház körül. Míg én dolgoztam idegenek végezték a házi munkát, amiért fizetnem is kellett, nem is olyan volt, mintha én végeztem volna, vagy párom, és minden napra jutott valami stressz helyzet.

Szép magyar nyelvünk tökéletesen kifejezi, mi történik ilyenkor. A baj nem jár egyedül. Ez valamennyi általam megismert özvegynél így történt. Hozzá tartozik a gyász folyamatához.  Talán ez is egyfajta segítés a sorstól, hogy mással legyünk elfoglalva.

Nálam egy részen elment a villany, és ekkor volt az a bizonyos március 15-e, amikor sokan az autópályán rekedtek éjszakára. Én sem tudtam hazajönni, lovaim, kutyáim szabadon. Másnap reggelre hatalmas hótorlaszok az udvaron, a ház jócskán lehűlt a prérin. Estére sikerült felfűteni, és az ágyban fekve csepegés hangjára figyeltem fel. A mennyezetből folyt a víz. Felmentem, és láttam, hogy a szőnyeg vízben állt. A hóvihar bekeverte a havat a cserép alá (még nem volt alatta a fólia), és a melegre olvadni kezdett.
A kutyáim kibontották a kerítést, és megszöktek. Ilyent azelőtt nem tettek.

Este, szó szerint a kutya sem várt.
Hideg volt, sötét, és egyedül hallgattam, ahogy a kutyák ugattak kint. Az is megfordult bennem, hogy a két szobakutyámat tépik éppen széjjel.

Napok teltek így, mire sikerült találnom valakit, aki kennelt készített nekik. Addig ki voltak kötve. Az egyik szétrágta a házát, a másik a fakerítést.
A kennelből is megszöktek. A hátsó része a tároló fala volt, ott a kerítés mellett,
volt tíz centiméter rés. Tettem oda egy darab deszkát, úgy is kimentek. Valószínű, hogy a vizsla bakot tartott a tacskónak, mert az nem tudott volna egyedül átmászni az ötven centis akadályon.

Most az elfogadás időszakában vagyok. Nekem ehhez közel három év kellett.
Az egész nem egy egyenes mentén megy előre, hanem vissza-visszatérnek, fedik egymást a fázisok.

Az időtartam mindenkinél változó. Egy biztos, az idő a megoldás. A másik, hogy a fájdalmat nem lehet megúszni. Nem lehet úgy kilépni a gyászból, hogy ne merüljünk el, ne éljük meg a fájdalmat. Ami nem öl meg az megerősít. Talán innen merítünk erőt a továbbéléshez. Elfojtani nem érdemes, mert akkor jönnek a betegségek.

Az is nagyon változó, ki milyen eszközt választ a túléléshez. Nem is számít, lényeg, hogy találjunk valamilyen kapaszkodót.

Az egyik honlapon olvastam, hogy sohase ítélj el egy özvegyet, bármit tesz!

Így igaz. Aki nem tapasztalta nem tudja elképzelni sem, hogy milyen helyzet ez. Bármennyire is próbálja beleélni magát, elképzelni, milyen lehet. Mivel, emberek vagyunk, mindannyian mások, egyediek, ezt a helyzetet is mindannyian eltérő intenzitással éljük meg.
Sokat számít az elvesztett kapcsolat milyensége, hossza, az életkorunk, habitusunk és még sok más.
Nekem annyira hiányzott a párom, hogy rövid időn belül pótolni akartam. Van, akinek annyira hiányzik a párja, hogy soha többé nem akar mást.

Az elfogadás időszaka akkor köszönt be, amikor nemcsak tudomásul vesszük a helyzetünket, hanem el kezdjük tervezni új életünket. Ez nem azt jelenti, hogy az előző életünket megtagadnánk, elfelejtenénk. Sőt. Szívesen beszélünk róla, de már nem vágyunk bele vissza.

Én idáig tartottam a házat, a nyaraim szinte teljesen a munkával mentek el. Próbáltam megőrizni, hogy ha újra társat találok, tudjam folytatni a régi életemet. Ma már árulom. És azt is tudom, hogy itt nem is tudnék új életet kezdeni. Én nem.

Visszamegyek a városba, egy picike lakba, és munka helyett más hasznos időtöltést keresek.
És felépítek egy új életet.

Megkeresem azt a feladatot, amiért életben vagyok. Mert még feladatom van, az biztos. Nem mehetek úgy el innen, hogy nem találom meg az utamat, a feladatot, ami még hátra van, mert újra kezdhetem az utazást a Szamszára kerekén.


Megjegyzés hozzáfűzése

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Egy kis gondolat “A gyászról

  • Szalai Irén

    Kedves Erzsi!
    Megrendülten olvastam és köszönöm, hogy megosztottad ezeket a mély és fájdalmas érzéseket, melyet átéltél és átélsz.
    Érzelmeid, gondolataid megosztásával másoknak is erőt, tartást, hitet tudsz adni a túléléshez.
    Szurkolok neked és bíztatlak, hogy legyen erőd folytatni, mert a többi írásodat is élmény olvasni.
    Szeretettel gratulálok, Ircsi