Maci Hilda csatakos bundával ébredt.
Talán rosszat álmodott, nem emlékezett rá.
Csak azt tudta, hogy heves vágyat érez, egy kis, friss áfonyabogyó iránt.
Összeszedte minden erejét, és elindult az erdő azon része felé, ahol az áfonyabokrok voltak.
Igaz, hogy már lehullott a levelük is, de az avarban még lehetett találni nyáron leesett szemeket.
Vad túrásba kezdett. Minden nőiessége oda lett egy pillanat alatt. Túrt, röfögött, mint egy varacskos disznó.
Egyszer csak beleütközött az orra valami puhába, melegbe.
Hatalmasat ugrott.
Vele szemben szintén felugrott valami, valaki.
Egy hatalmas hím medve volt!
És milyen jóképű!
Magas, izmos, nagy, barna szemekkel, puha, nedves, fénylő orral.
Maci Hilda egy pillanat alatt elfelejtette minden áfonya iránti vágyát.
Végig nézett magán. Csatakos bundában, izzadtan, lihegve állt. Gyanította, hogy orra is sáros volt a nagy túrástól.
Biztosan sáros volt, mert a fiatal hím medve, mosolyogva nézett rá.
– Mit nézel? – brummogta Hilda zavartan. Nem láttál még barna medvét?
Maradék nőiesességét összeszedve, kihúzta magát, és ringó hátsóval elvonult.
Amikor már úgy gondolta, hogy nem látják, őrült vágtába kezdett. Meg sem állt a barlangjáig.
Lihegve rogyott a vackára.
Kicsit megnyugodott, majd felidézte a pillanatot, amikor összeért az orruk.
Soha nem ismert melegség járta át belül, amikor a macifiúra gondolt.
Gyönyörű barna szemei voltak, ha elmosolyodott, kilátszottak hatalmas egészséges fogai. Hófehéren világítottak a fényesen csillogó, puha, meleg orr alatt.
Mert az orra meleg volt, nedves, és puha. Emlékezett az érzésre, amikor egymáshoz értek.
Hilda a mancsa hegyétől a füle csücskéig beleborzongott.
Orrában most is érezte a macifiú bundájának fenyőgyantától fanyar, kellemes illatát.
Régebben sokat álmodozott arról, hogy milyen medvével költözne szívesen közös barlangba.
Titokban fehér bundás medve hercegről álmodott.
Az öregek szoktak mesélni arról, hogy messze északon, ahol nagy hó van, élnek fehérbundás medvék. Gyémántként csillogó jégpalotákban.
Most viszont, ha lecsukta szemeit, a barna bundás hím, mosolygó képe sejlett fel lelki szemei előtt.
Még a hányingere is elmúlt, és már áfonyára sem vágyott.
Nekiállt rendbe tenni magát. Kiment, meghentergett a friss hóban, majd fényesre kefélte testén a bundát.
A fején lévő szőrre, a tűztövis sárga bogyóival világos csíkokat festett.
Megnézte magát a barlang elején lelógó jégcsapban.
Elégedetten brummantott, majd lefeküdt aludni.
Meleg, puha, nedves maci orrokról álmodott.
Amikor felébredt, kiment a barlang elé, hogy megnézze, milyen idő van.
A bejáratnál egy darab lépes mézet talált.
Nem volt nehéz kitalálni, hogy ki hozta, mert a szemközti bokor mögül egy méhcsípésektől hatalmasra dagadt medveorr látszott ki.
Csak az orr vége volt fényes, nedves, és Hilda tudta, hogy puha és meleg is.