Olvastam egy riportot, Kovival.
Ő egy magyar pornófilm rendező, már nyugdíjba ment.
Úgy beszélt a „munkásságáról”, mintha könyvkiadással foglalkozott volna.
A riporter és közte az alábbi párbeszéd hangzott el:
„Ha lenne lánya és pornózni akarna, engedné neki?
Ha felnőtt lenne, és ezt a szakmát választaná, nem tilthatnám meg.
De őszintén: örülne?
Igen. Azt tudom, mondani, igen. Ha jó lenne a szakmában, akkor persze. Jobban, mintha titkárnőként tengődne és azt mondaná a főnöke, hogy Julika, diktálok, amire rutinból kérdezne vissza: hagyományosan vagy hátulról?”
Arról is beszélt, hogy a „színészei, színésznői” milyen sikeresek lehetnek az életben, ha már az „aktív” idejük alatt a jövőre készülnek, mint a sportolók.
Példát is hozott, volt, aki, miután elhagyta a pályát, átlagos tévésorozatban szerepelt, többen férjhez mentek, ma boldog családanyák.
Ez biztosan így van.
Azt azonban nem tudom elképzelni, hogy egy anya, egy igazi Anya boldog lenne, ha gyermeke ilyen útra lép, akkor sem, ha ő így tett annak idején.
Szerintem, ez egy kényszerpálya.
Pont olyan, mint a prostitúció.
Pénzt akar gyorsan, és „könnyen” szerezni, és megfizeti az árát.
Tudatosan, vagy sem, de megfizeti.
Tovább lépni innen csak az képes, aki tudatosan vállalja valamilyen cél érdekében.
Az már más kérdés, hogy utána mit kezd a múltjával.
Mert, a múltunk a miénk marad.
Azt hisszük, lepakoltuk, feldolgoztuk, elmúlt.
Érzelmileg, talán, igen, de ott van.
Mert a mai digitális világban, mindaz, amit nyilvánosan megmutatunk magunkból, örökre megmarad.
Akkor, amikor tesszük, közzétesszük, jónak látjuk, amit teszünk.
Tételezzük fel, hogy szándékosan nem teszünk rosszat.
Illetve, ha tudatosan rosszat tesz valaki, sokszor azt sem érzi rossznak, mert megörökíti, netán közzéteszi.
Mondjuk, hogy megvernek egy hajléktalant.
De, ilyen az is, ha lányok, asszonyok intim képeket, videókat készítenek, készíttetnek magukról a szerelmüknek.
Aztán, ha a szerelem elmúlik, gyakran a közösségi hálón látják viszont magukat.
Nem is olyan régen olvastam, hogy valaki öngyilkos lett emiatt.
Gondolom, nem egyedi eset.
A leggyakoribb pedig, hogy közzéteszünk magunkról szinte mindent.
Valamilyen szinten sokunkban van késztetés, hogy megmutassunk valamit magunkból a világnak.
Képeket, történéseket, véleményeket.
Megosszuk az örömünket, sikerünket, közzé tegyük felháborodásunkat.
Sokunknak van blogunk, ahol az egész életünket le lehet követni.
Az indíttatás sokféle.
Van, aki üzleti célból, van, aki egy őt ért trauma feldolgozására, van, aki csak virtuális barátokat szeretne, megerősítést, és még sorolhatnám.
A veszély ott van benne, hogy megmarad.
Az ember kamaszként egészen másképpen látja a világot.
Felnőttként már nem biztos, hogy szeretné, hogy gyermeke mindazt lássa, és kövesse, ahogyan ő viselkedett.
Mert, ez az, amivel számolni kell.
Hogy előbb, utóbb leendő társunk, gyermekünk elé kerül.
Igaz, mindez csak annál lesz probléma, aki tovább tud lépni, fel tud nőni.
Meg lehet magyarázni, és a társunk meg is érti, sőt talán a gyermekünk is.
De, képzeljük el, mit érez egy kamasz fiú, ha barátai mesélnek neki az anyjáról.
Hogy látták ilyen, olyan pózban, netán „munka” közben.
Az sem egyszerű, ha „csak” blogot írtál arról, hogy ittál, narkóztál, hányadékodban fetrengtél, trágár szavakkal ítélkeztél a világról.
Mert, könnyen lehet, hogy kamasz gyermeked majd egyszer eléd áll, amikor védeni akarod a saját érdekében, és azt mondja, te sem voltál különb.
Pedig, te már tudod, milyen könnyű rossz helyzetekbe keveredni, padlóra kerülni, és milyen nehéz onnan felemelkedni.