Az utolsó rész


A naplóim itt véget értek.

Jött a karácsony, és én felvállaltam egy kapcsolatot.

Ahogy elmúlt az ünnep rájöttem, nem vagyunk egymáshoz valók.

 

Csoda lett volna, ahogyan az is az volt, hogy ilyen gyorsan találtam valakit, akivel kapcsolatot tudtam létesíteni, és az ünnepeket, amitől annyira féltem, volt kivel töltenem a család mellett.

 

Voltunk táncolni, ahol nagyon jól éreztük magunkat.

Megtanított vonatozni. Remek dolog. Nem kell a forgalmat figyelni, izgulni bármiért, csak élvezni a tájat, beszélgetni, enni közben.

Voltunk Sopronban egy napot kirándulni. Bementünk vagy száz templomba, megnéztük a Munkácsy kiállítást, és kézen fogva sétáltunk egész nap a városban.

Megtanított lassítani. Mindenben.

Vezetésben is. Félt mellettem.

 

Egyszer azt mondta, olyan gyorsan vezetek, hogy azt vesszük észre, hogy bent vagyunk az őzek között. Mondtam Neki, biztosan örülnének az őzek, ha egy ilyen jóvágású szarvast szállítanék nekik.J

 

Igazából nem vesztünk össze, barátok maradtunk.

Csak a harmónia hiányzott köztünk.

Meg az elszegődés.

Ahogyan író barátom hivatkozott egy régi versből. „Szeretni Tehozzád szegődtem.”

 

Közben, találkoztam egy pilótával. Így teljes lett a közlekedési eszközök sora. Égen, földön, vízen.

 

Szimpatikus ember volt, repterük van a Balcsi mellett.

Hatalmas vörös rózsacsokrot kaptam, amit ki is vittem a temetőbe.

A Patioban ebédeltünk, mert lejött Győrbe.

Ott, a rózsacsokor miatt azt hitték házassági évfordulót ünnepelünk. Roppant kellemetlen volt.

Nem keltette fel bennem azt az érzést, hogy tudnék vele élni, így nem engedtem a kezem sem megfogni.

És, a repüléstől is félek az utóbbi időben, bár csábított, hogy mennénk kirándulni a barátokkal, repcsivel.

 

Ekkor ismerkedtem meg Gyurival, aki szobrászművész.

Leveleztünk, többször találkoztunk, kiállításokra jártunk.

 

Mivel történnek velem mókás dolgok is, és februárban sokan rosszkedvűek, hát írok Nektek egy kis vidámítót.

 

Fürdeni, kezelésre a termálba járok Győrbe, ahol van egy forró medence. Belül teljesen sötét, a tetején egy kis fény jön be és az ajtókon.

Az ajtó mellett közvetlenül a falnál be szoktam kucorogni pár percre.

Pénteken is így tettem, és éreztem, hogy valami akadály van, próbáltam is eltolni, az eszembe sem jutott, hogy van ott valaki! Ott soha nem volt senki!

Szóval egy nő ölében kuporogtam, és a lábait próbáltam odébb tolni, míg meg nem hallottam a mellettem ülők harsány nevetését.

Akkor kapcsoltam csak, mert a nő nem szólt semmit! Lehet, hogy szlovák volt, sokan járnak át. Hogy az én eszem hol járt, azt nem tudom, hogy nem ott, az biztos. Szégyenkezve lemásztam, odébb ültem, de annyira rázott a nevetés, gondolom a többieket is, hogy ki kellett mennem.

 

Egy reggel pocsékul indult a napom, azután az iszappakolás helyén összefutottam egy kedves ismerőssel, akivel együtt jártunk mérlegképesre. Elmondta, hogy mennyit emleget még mindig a családnak, mert életében nem nevetett annyit, mint a velem töltött időben. Együtt készültünk a vizsgákra is. És felidéztünk néhány mozzanatot.

 

Egyik tanárunk kancsal volt. Amikor felszólított valakit, egyik szemével ide nézett, a másikkal oda. Így zajlott a kérdés-felelet.

 

– Nos, mondja! – nézett valakire.

A diákok pedig:

– Én?

Egy másik: – Én?

– Nem! Maga!

– Én?

 

Éva szerint kimentem az óráról, mert képtelen voltam abbahagyni a nevetést.

Ez biztosan így volt, mert van egy képtelen szokásom. A leglehetetlenebb helyen és helyzetekben, képtelen vagyok abbahagyni a nevetést.

Nem harsányan, csak némán rázkódok, és folynak a könnyeim. És, mindenki másnak is, aki rám néz, és vevő rá.

Azután már nem is kell egymásra nézni, csak érezzük, hogy a másiknak rázkódik az egész teste. Azután persze kitör belőlem, ha már van lehetőség. Iskolában, templomban, értekezleten, szóval komoly helyeken.

 

A másik történet, ami gyorsan eszünkbe jutott, hogy egyszer Bécsben voltunk karácsony előtt vásárolni, és találkoztunk egy rokonával, aki az operában énekes volt. Már nem tudom, hol voltunk, de Ő adott pénzt a WC-re, mindkettőnknek egy-egy érmét.

Éváét elnyelte, ezért kiment kérni másikat. A férfi rokon pedig bejött a női wc-be, és kiverte az ajtóból a pénzt!

A helyiség tele volt nőkkel, sorban álltunk! Szó szerint röhögtünk, nem nevettünk, ha egymásra néztünk.

Gesztenyét is vett nekünk, miután végignézte szinte az összest, hogy nem férges-e.

 

Amúgy, aki benézett a múlt héten az iszappakoltakra, azt láthatta, hogy a fél óra alatt, két egymástól messze fekvő nő teste folyamatosan rázkódik a takaró alatt. Néha egymásra néznek, akkor ez felerősödik, kicsit megemelkednek, mert az iszap alatt is megfájdul a derék a visszafojtott nevetéstől.

Azután napközben, nem is tudtam szomorkodni, ha rágondoltam.

 

Eszembe jutott az is, amikor a családdal, karácsony előtt elmentünk Pannonhalmára ünnepi koncertre.

Egyik énekes nő, elképesztően magas és vékony hangot tartott ki hosszú ideig, amire a fiúk valami megjegyzést tettek.

Már nem emlékszem, mit, de nagyon vicces volt, mert lányommal nevetni kezdtünk. Persze, csak magunkban, mert az elején ültünk és középen.

Kimenni sem tudtunk, ezért végig szenvedtük a koncertet.

Lehet, hogy a mellettünk ülők is, mert nem csak a testünk rázkódott a visszafojtott nevetéstől, de az egész padsor is alattunk.

Amikor vége lett, mindenkin átgázolva törtünk ki és nyerítettünk, mint a lovak, vagy fél órát.

Lányom is örökölte, sok más mellett ezt a „jó” tulajdonságomat.

Anyu is ilyen volt, Vele is sokat nevettünk, ha „ránk jött”.

Megjegyzés hozzáfűzése

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük