Cipő, kabát 2


A kocsim műszaki vizsgázott, át kell íratnom a forgalmit. Egyúttal megnéztem a jogosítványomat is. Még nem jár le.

 

A jogosítványról eszembe jutott, hogy párom fizette, amikor összekerültünk, bár nekem előbb is lehetett volna.

Apámtól azt kaptam volna érettségire. Nagydolog volt abban az időben!

Most is az, látom, horror ára van.

 

Azért kaptam volna, mert elkövette azt a hibát, hogy odaadta az árát.

 

Én pedig csináltattam belőle Pesten, a Rákóczi úton a legdrágább maszeknál egy pár cipőt.

És varrattam egy menő nadrágkosztümöt. Azt már itthon.

A cipő gyönyörű volt, és a nadrágkosztüm is jól állt, de Apám biztosan nem dicsért meg érte.

Nem emlékszem konkrétan, mit mondott, gondolom, igyekeztem gyorsan elfelejteni.

 

A cipőről pedig egy kabát jutott eszembe.

 

Már kamasz voltam, anyám újra férjhez ment, bátyám pedig dolgozott, így könnyebb lett az életünk.

Anyám elérkezettnek látta az időt, hogy vegyen nekem egy rendes kabátot. Egy szép, drága kabátot, ami évekig kabát lesz.

Nem számolt velem.

Olyant vettünk, ami neki tetszett, és egy havi fizetésébe került. Belül barna szőrme volt, kívül szürkés selymes ballon anyag. Szerinte remekül állt, szerintem hosszú, ormótlan darab volt.

 

Otthon nézegettem, jött az ötlet. Varrok egy rövid kis bundát belőle!

 

A gimiben háztartástant választottam, nem műszaki rajzot, így valamicskét már tudtam varrni. A varrásnál segédem, nevelőapám volt, aki a hátamra terített anyagra krétával kirajzolta a formát, én pedig kiszabtam, megvarrtam.

Régi holmikat alakítottunk át. Volt, amit fel is vettem, úgy sikerült.

 

Életem főművének szántam a kis bundát. Nevelőapám próbált lebeszélni. Hajthatatlan voltam. Ha én egyszer a fejembe veszek valamit!

Szóval, nekiláttunk.

Papa csak azt hajtogatta közben:

– Baj lesz ebből leány, meglátod! Baj lesz! Anyád megöl bennünket!

 

Engem már semmi nem érdekelt, szétfejtettem a kabátot.

Bunda bélés csak a belsejében volt, az ujjában csak steppelt selyembélés. Úgy számoltam, hogy egy rövid bundának ujja is kijön a hosszából. Mert hosszú kabát volt.

Igen ám, de, mivel nem snittel dolgoztam, az ujj körberajzolásánál kiderült, hogy a karnak van egy felső része is a külső részen. Oda nem jutott anyag. Hiába próbáltuk Papával kombinálni, sehogyan sem jött ki.

 

Ott álltunk a szétvágott drága kabáttal. Papa csak hajtogatta:

– Anyád megöl bennünket!

 

És Anyám hazajött.

Szó szerint az életemért futottam az asztal körül.

Ha utolér, tuti megöl!

Szerintem még a Baross úton is hallani lehetett a kiabálást. De, hogy a házban és környékén mindenki elnémult pár percre az biztos.

Hallgatták, hogy mennyire komoly a dolog. Tényleg megölnek-e valakit.

 

Papa próbálta csitítani, míg meg nem kapta az Agyalágyult vénember státuszát, aki segít egy dilis kamaszlánynak tönkretenni egy gyönyörű, méregdrága kabátot.

 

Később a kabátnak azért szép utóélete lett. Lányomnak varrtam belőle kis bundát, amit még keresztlányom is hordott egy ideig. És, ki tudja, hány kislány hordta még boldogan.

 

Addigra már megtanultam varrni.

 

 

 

 


Hozzászólás a(z) kerge bejegyzéshez Kilépés a válaszból

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

2 Gondolat “Cipő, kabát

  • pagerniki

    Ez egy kedves, nagyon jellemző történet 🙂 én anno a hajamnak estem neki, ugyanezzel a lendülettel. Emlékszem, szép hosszú hajam volt akkoriban, míg a barátnőmnek akkor divatos, rövid.
    Folyton piszkált a “hagyományos” frizurám miatt, míg egy napon végül, mikor náluk “játszottunk”, úgy döntöttem, vége, elég ebből, lesz, ami lesz, én levágom.
    Ő persze segített benne, amennyire csak tudott, bár így utólag átgondolva egyikünk sem volt még alapfokon sem képzett fodrász… Te jó ég, még azt sem tudtuk, hogyan fogjuk az ollót…
    Az első tincs levágása kicsit fájt is, talán a lelkemnek, de akkor már nem volt visszaút.
    Mindig az első lépés a legnehezebb, a legfájdalmasabb, de miután az ember megteszi, már viszi a lendület. Alig 10 perc kellett, hogy a szép hosszú hajamból rövid, össze-vissza nyírt, egyébként ma divatos, “tépett” frizura legyen 🙂
    Aztán csak álltam a tükör előtt, és szembe kellett néznem azzal, hogy haza kell mennem, és szembe kell néznem édesanyámmal.
    Az út nem volt elég hosszú. Egy hosszú társasházban laktunk, ahogy a barátnőmék is. Az a pár méter a két ajtó között, úgy, de úgy megnyújtottam volna! És persze, akkor már a hajamat is.
    Anyu persze megdöbbent. Próbálta ugyan helyrehozni újdonsült hajzatomat, hogy reggel iskolába tudjak menni, de az alapanyag ugye nem volt túl nagy segítségére. Úgyhogy másnap (én úgy éreztem) még az előzőnél is jobban elrontott frizurát sapka alá rejtve mentem iskolába, ahol persze a tanár már az első óra első percében lekényszerítette rólam a sapkát.
    Volt nagy nevetés. A kamaszok kegyetlenek. Tudom, mert én sem voltam túl kegyes akkoriban.
    Számoltam a perceket, jobban, mint máskor, hogy vége legyen az utolsó órának is, és végre bejussak egy valódi fodrászhoz.
    El is jutottam hozzá, és persze a zsebpénzem bánta külsőmmel kapcsolatos esztelen igényességemet. Vagy lázadásomat? Mindegy már.
    Akkor értettem meg, hogy vannak dolgok, amiket nem lehet visszavonni. Tudtam persze, hogy a hajam visszanő – de egy kamasz lánynak néhány hónap maga az örökkévalóság.

    • kerge

      Olvashattunk két emléket hölgyektől. Had mondom el egy férfi történetét is ezen témában.
      1972 jun 10-én borotválkoztam utoljára életemben Érettségi nap volt, muszáj volt.
      Aztán hazamentem két hetes borostával, és apám kiakadt. Hiába mondtam el, hogy utáltam a Ludovikás rendszert a kollégiumban, ahol az erős szőrzetem miatt, nekem kétszer kellet borotválkozni.
      Apám azt mondta, hogy neki is. Engem ez nem vigasztalt. Hivatkoztam Kossuthra, Batthyány Jánosra,- ” azok híres emberek voltak” -zárta le a vitát apám.
      A szakállamat senki nem fogadta el. Anno ez igen ritka volt.A hosszú haj már-már menegetett, de a szakál, az nem. Igaz, a rendőrök sem bántottak. A hosszú hajúakat bevitték, és megnyírták, a trapézgatyából levágták az alját, engem békén hagytak,a mai napig nem tudom, miért?
      Első munkahelyemen írd és mond így fogadtak, egy öreg mérnök személyében.
      ” tudod fiam, te úgy nézel ki, hogy ha én kidugom a fenekemet az ablakon, te pedig kinézel mellette, kívülről mindenki azt hiszi, hogy ikrek vagyunk.”
      Szó nélkül l kellett nyelnem. 18 éves voltam, első munkahely.
      Most hatvankettő éves vagyok. Sok bántást kaptam a szakállamért. zsidóztak, cigányoztak, piszkosnak neveztek. megküzdöttem érte, mint langocska a kabátért, vagy mint te a frizurádért.
      Már senki nem bánt. Nem érdekel senkit. Így kár is elmondanom, hogy egy Szakált naponta háromszor samponozni kell, és haj szárítani, hogy az arcbőre ne legyen sebes az embernek. Ehhez képest mi egy félperces női smink?
      üdv : kerge