A csillagok útján nincs virág, csak por, csillagközi.
Lelépünk hát, hogy megnézzük, milyen a füvön járni.
Fantasztikus érzés.
A fűben virágok nyílnak.
Értük nyúlunk, mert csábítanak.
Színesek, finom az illatuk.
Némelyik tüskés, megszúr, ha hozzáérünk.
Fáj, sírunk.
Aztán elfelejtjük, megyünk tovább.
Újra meg újra kimegyünk a rétre virágot szedni.
Megcsíp egy méhecske.
Fáj, sírunk.
Egy darabig a fejünket is lehajtjuk.
Majd felnézünk, és látjuk, hogy az ég, kék, fehér bárányfelhők kergetőznek.
Elfelejtjük, hogy sírtunk.
Tavasz van, ez csak itt ilyen, a Földön.
Itt lehet csak elfelejteni a tüskéket, a fullánkokat, a fájdalmat, és mindent újra kezdeni.
Újra meg újra meglátni, hogy mennyivel szebb a rét a színes virágokkal, mint a csillagok útja a porral.
Akkor is, ha nyári estéken kifekszünk a rétre, és furcsa honvágy fog el bennünket.
Megérezzük, hogy részei vagyunk egy nagy Egésznek.
Aprócska részei, de részei.
Egy porszem a csillagok útjáról.