A vízi tornához új gyógytornászt kaptunk. Fantasztikus embert, asszonyt.
Tizenöt-húszan vagyunk, többnyire szépkorúak. Állunk a korlát mellett, oldalról egyik kezünkkel kapaszkodunk. Ő szemben áll velünk a medence partján és vezényel.
– Bal láb felemel, oldalra visz magasan, majd hátul keresztez, visszaemel, elől keresztez!
A rúdtáncos csapat teljes odaadással, nagy nyögések közepette igyekszik teljesíteni.
Olyanok vagyunk, mint egy orosz balett paródia.
Magunk is észrevesszük, és nevetve érdeklődünk, hogy milyen fellépésre készülünk?
Van, aki a korunkra hivatkozva tréfásan tiltakozik, hogy nézze már meg, kikkel dolgozik!
Párom meg is jegyzi:
– Legalább ezer év áll Önnel szemben!
A gyógytornászt nem hatja meg.
– Hasat behúz, férfiak a pocakot is, mellet kitol, fejjel nyújtózik!
– Engem Indiában száz évnél idősebb ember tanított tornára, ne beszéljenek nekem a korukról!- mondta.
És valóban, mindenki csodával határos módon átlépi a korlátait.
Nevetgélünk, időnként közbeszól valaki, az arcokon széles mosoly, és teljes erőbedobással tesszük, amit tudunk.
Szinte érthetetlen változás, annyira unalmas szokott lenni a torna! Alig vártuk, hogy vége legyen.
Most mindenki örömmel teljesít, amennyit tud, sőt többet.
Csalódott morajjal vettük tudomásul, hogy a jövő héten nem ő lesz.
Nemrégen került ide, emlékszem, amikor jöttek a jelöltek.
A régi gyógytornász mutatta be nekik, hogyan zajlik itt a torna. Nem zavarta, hogy ott vagyunk, előttünk minősítette a helyzetet.
– Ne hidd, hogy itt szakmailag bármit is tudsz hasznosítani. Általában sokan vannak- billentett felénk a fejével-, nincs hely a gyakorlatokhoz, és nem is érdekli őket. Alig végzik, amit kérsz, sokan beszélgetnek is közben- mondta előttünk és legyintett.
Levegőnek nézett bennünket.
Nem először találkoztam az elmúlt időben hasonló viselkedéssel.
A kórházban is előttünk minősítették az orvosokat, beszélték meg, lekezelően, hogy mennyit ér, aki majd kezel bennünket, és, hogy milyen kevés a fizetésük, úgyhogy ne ugráljuk, illetve ugráltassuk őket.
Mintha ott sem lettünk volna.
Pocsék a munka, kevés a fizetés, hülyék a főnökök, örüljön mindenki, hogy egyáltalán hajlandók itt lenni, mikor az egésznek semmi értelme. Nagyjából ez volt a lényeg.
Biztosan igazság is van benne, de a mi gyógytornászunk nem fogadta el a sok negatívumot, amit ráhányt az elődje.
Tudta, hogy értékes munka, amit végez, és tudta, hogy jól teszi a dolgát. Ez az ő hivatása, nem csak azért van a munkahelyén, hogy elteljen az idő, és valami kis pénzhez jusson.
Ő emberekkel dolgozik, neki itt feladata van, és ő ezt élvezi. És valóban, testileg és mentálisan is sokat segít.
Megtalálta az életfeladatát, és attól tényleg jobb lett a világ, hogy köztünk van.
Köszönjük!