A tavasz Zsuzsának is szerelmet hozott.
Nem a hagyományos, leányregénybe illőt, de Zsuzsa sem volt átlagos. Hajléktalan szállón élő, ötvennyolc éves asszony volt, amikor megtalálta azt, akit egész életében keresett. Így mondta legalábbis, és én elhittem neki.
Hosszú története van annak, hogyan került oda, háromgyermekes, értelmiségi asszonyként. Valamikor középvezetőként dolgozott, jómódban, szép családiházban élt. Férje is volt, kettő.
Valami mégis mindig hiányzott az életéből.
Talán a tavasz, az igaz szerelem.
Az a szerelem, amire egy nő már kicsi lány korától vágyik.
A hős lovagra, a fehér lovon szőke hercegre.
Az oviban már úgy tűnt, meg is találta Pistike személyében, aki kölcsön adta a lapátot a homokozóban.
Azután, amikor az élet elsodorta őket egymástól, már az iskolában talált lovagot. Igaz, hogy időnként meghúzta a haját a többiek előtt, de óra alatt levelet írt neki.
A következő szerelmi vallomással:
„te hogy vagy”
Azt minden alsós tudja, hogy ez az igaz szerelem szólása.
Majd jött a kamaszkor, és vele a férfi, aki később a férje lett.
Már úgy tudta, hogy nem léteznek fehér lovak szőke hercegen, vagy fordítva. Legalábbis, ő nem találta meg.
Sokat nem is keresett, nem volt jó dolga otthon, hát nagy reményekkel elindította saját életét, egy rendes férfi oldalán.
Múltak a tavaszok, felnőttek a gyermekek.
Egy idő után Zsuzsát újra megérintette a vágy, amit egykor eltemetett. A szőke herceg, az igaz szerelem után.
Egy jelölt felbukkant, és ő csapot-papot otthagyva rohant a karjaiba.
Mire rájött, hogy nem ő volt a herceg, de még a ló sem, már késő volt.
Pár tavasz elrepült, az elsővel a boldogság is, és négy év múlva a férfi meghalt.
Zsuzsának mennie kellett, de nem volt hova. Az nem a történet része, hogy miért, de így volt.
Maradt a hajléktalanszálló, albérletre nem volt pénze.
Hősnőnk nem átlagos hajléktalan volt, minimális rokkantnyugdíjából még fodrászra is tett félre. Ruháit is kimosta, és fürdött rendszeresen.
Egy szép tavaszi napon, megjelent Tamás a hajléktalanszállón. Zsuzsánál húsz évvel fiatalabb volt, mégis azonnal tudták, hogy a másik az, akit eddig kerestek.
Szó sem volt szőkeségről, hercegségről meg lóról.
Azt adták egymásnak, amire vágytak. Szeretetet, megértést, biztonságot, gyengédséget, egymásra figyelést.
Ahol éltek, ott nem számít a külvilág, nem számít az előítélet, és főleg nem az anyagiak. Mindent egymásnak adtak, amijük volt. Ezeknek nem volt anyagi értéke, nem lehetett eladni, de venni sem.
Azt adták a másiknak, amire születéstől vágyunk, majd elhalványul bennünk, mert mást sugall a külvilág a boldogságról. És mi hallgatunk rá, és keresünk valamit, amíg élünk. Közben, talán elmegy mellettünk az a tavasz és az a szerelem, amit hajléktalanként azonnal felismernénk, és mernénk megélni.