Jövőbe látás


Havonta egy alkalommal, Tarot tanfolyamra járok.

(Aki nem tudná, mi az, egy „jóskártya” féle. Több annál, de hasonló.)

Már többször nekifutottam, kártyám is van, néha használom is, de nem igazán tudtam magamévá tenni.

Talán, a lustaságom miatt, de azt hiszem, érzékem sincs elég, hozzá.

Kicsit, talán tartok is tőle, hátha rosszat mutat, és bejön.

A Cigánykártyát kimondottan nem is szeretem, mert olyan nyersen az ember képébe vág valamit.

Én, abban hiszek, hogy semmi nincs eleve elrendelve, ezek a segédeszközök (kártya, jóslás, bolygó állás, Ji King, és a többiek) csak lehetőséget, utat mutatnak, valamire felhívják a figyelmet.

De, a döntés, a felelősség a sorsunkért, a jövőbeni történésekért, a miénk.

 

És, még egy dolog.

Mindig a jövőt akarjuk kutatni, megismerni, de nem hiszem, hogy boldogok lennénk, ha ez lehetséges lenne.

Mennyi mindent nem tennénk meg, ha tudnánk, mi lesz a vége!

Mennyi örömöt, boldogságot kihagynánk.

Hiszen rengeteg olyan dolog van az életünkben, ami sokáig boldogságot ad, míg aztán rossz véget ér. Gyász, szomorúság marad utána.

Belemennénk, ha tudnánk, mennyire szenvedünk, ha véget ér?

És, ha tudnánk, hogy a szenvedéssel sokszor megváltunk, egy újabb boldogsághoz való lehetőséget?

Bele merünk-e menni másodszor is, amikor már tudjuk, hogy milyen az, ha véget ér?

Vállaljuk-e a kockázatot a szenvedésre, a köztes időbeni boldogságért?

 

Nekem a Tarot az utóbbi időben mindig jót jelzett.

Új szerelmet, a nagy Ő-t, boldogságot, és hasonlókat.

Ezzel elégedett is voltam.

Utoljára azonban csakráink állapotára raktunk ki kártyákat.

(Az ezotériában jártasak, tudják mik azok, a többieknek annyit, hogy belső, láthatatlan, pszichikai energiaközpontok)

A kártyával, mint már jeleztem, úgy vagyok, hogy figyelmeztetésnek veszem, és megkeresem magamban, hogy mond-e nekem valamit.

Mert, ugye, a válasz minden kérdésünkre, bennünk van.

Aki kívül keresi, az mehet jóshoz, fordulhat kártyához, csillagjóshoz, (és még sorolhatnám), soha nem fogja megérteni, miért fordul a sorsa arra, amerre.

 

Döbbenten láttam, hogy a kártya, szinte minden területen problémát jelzett.

Azon különösen meglepődtem, hogy még a második csakra is, pedig több, mint egy hónapja rendszeres tisztítás alatt áll.

Azoknak, akiknek társuk sincs jó ideje, tökéletes rendben működik.

(Ezt viccnek szántam, mert tudom, hogy sokkal többről van szó.)

Hazaérve elgondolkodtam, és megértettem.

 

Olyan csodás lehetőséget kaptam a sorstól, ami keveseknek adatik meg, főleg ebben a korban.

Szeretek, és szeretnek, méghozzá olyan férfi, akit kerestem.

Olyan, akivel képesek vagyunk közösen, új életet kezdeni, még ebben a korban is.

Már eldöntöttük, hogy összekötjük a sorsunkat, csak rendezni kell még néhány dolgot, hogy egy helyen tudjunk élni.

Csak egy problémám van, de az nem kicsi.

A félelem.

A félelem, ami a csontjaimba égett, egy, februári hajnalon.

Amikor megmutatták, hogy itt senki és semmi nem a miénk, és semmi nem tart örökké.

Véges itt minden, mint az életünk.

Itt semmit nem birtokolunk, csak az érzelmeinket, az érzéseinket, az észleléseinket, a tapasztalatainkat.

És, azt sem a külvilág váltja ki belőlünk, hanem magunk keletkeztetjük a belsőnkben.

A külvilágot, annak hatásait, csak ideiglenes „használatra” kapjuk.

De, mi beleéljük magunkat a birtoklásba.

Az én életem, az én férjem, az én gyermekem, az én házam, az én munkám, az én ruhám.

És, amikor megértjük, hogy a körülöttünk lévő világ csak értünk van, de nem a miénk, még csak a félelemig jutunk el.

A félelemig, hogy elveszíthetjük.

Az már egy következő lépcső, és, jó magasan van, amikor ezt el is tudjuk fogadni.

És, merünk tovább lépni, tovább élni.

Hát, én most ennek a lépcsőnek az alján toporgok.

 

Amikor új társammal együtt vagyunk, minden kerek, tudom, hogy mindent megoldunk, mert szeretjük egymást.

Aztán, ha egyedül maradok, bekúszik a félelem.

Mi lesz, ha?

Mert, az utunk vége felé járunk, és nem tudjuk, mennyi idő adatott még, hogy kézenfogva sétáljunk rajta.

Szárnyalásra egymás mellé szegődni, sokkal könnyebb, mint kifelé lépegetésre.

Nekem, legalábbis könnyebb volt.

 

És, mégis. A szerelmet, a boldogságot csak akkor tudjuk igazán élvezni, ha meg merjük élni.

Itt aztán tényleg igaz, hogy a jelenben kell élni.

Minden napot, minden percet megélni, mert már nincs belőle számolatlanul.

A félelmet pedig le kell győzni.

Mert, az Élet, a Sors, Isten, az Univerzum is a bátrakat támogatja.

Ők kapnak lehetőségeket, mert ők veszik észre.

És, talán ők kapnak időt is hozzá.

 

 

 

 

Megjegyzés hozzáfűzése

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük