Reggelente Domján László Tested temploma című meditációját hallgatom, pár napja.
Van egy kép benne, amit vizualizálunk, hogy ülünk a vízparton, és a hátunkat egy nagy fának támasztjuk.
Ma, a mellettem lévő fánál megjelent Judit.
Ő is ült, térdét átkulcsolva.
A győriek tudják, kiről beszélek.
Engem is foglalkoztatott az eltűnése, két dolog miatt is.
Először is összekevertem egy másik riporterrel, akivel egy helyen volt kertünk, és többször is találkoztunk itt, egyszer együtt is szilvesztereztünk.
Mint utólag olvastam, nem vagyok egyedül a tévesztésemmel.
A másik, hogy a hír olvastán azonnal jött az érzés a mellkasom közepén.
Tudtam, hogy halott, és, hogy öngyilkos lett.
Én így éreztem.
Nádas, bokros részen láttam, a ruházatát is ki tudtam venni.
Másnap olvastam, hogy nem találják, és Gönyű neve ugrott be.
Most már tudjuk, hogy halott, az Iparcsatorna környékén találták meg.
Ami vizes terület, de nem hiszem, hogy nádas, bokros rész lenne.
Nem is Gönyűn van, de arra felé visz az út felette.
Érdekes dolgok ezek a megérzések.
Biztosan van benne valami, de fejleszteni kell, és megtanulni, értelmezni.
A nádas rész csak vízpartot jelent, a helységnév, talán csak az arra felé vezető út környékét.
Amúgy nem tudom konkrétan merre találták meg, és hogy mi történt vele.
De, bekúszott a gondolatomba, az érzésembe.
A meditációmba.
Nehéz lett a mellkasom.
A karomba vettem, mint egy kis gyermeket és ringattam.
– Semmi baj, semmi baj, kicsim.
Gyáva voltál, vagy bátor, hogy elfutottál?
Sokan voltunk már olyan helyzetben, állapotban, amikor legjobban arra vágytunk, hogy legyen vége mindennek.
Aztán, újra próbálkoztunk, egy új nappal, hátha elmúlik az egész.
És, lassan el is múlt.
De, mi van, ha nem múlik, ha újra meg újra elénk teszik.
Mert, valamit nem értünk meg.
Ha, elég bátrak vagyunk, elfutunk.
Mert, önként belépni az ismeretlenbe nagy bátorság kell.
Emberként attól félünk a legjobban.
Az ismeretlentől.
A haláltól.
A miatt a félelem miatt vállaljuk újra meg újra, hogy itt maradunk, megküzdünk a szörnyeinkkel.
Nem tudom, hol lehetsz most, de ma reggel én ringattalak.
– Semmi baj, semmi baj, kicsim!