Társas magány
Mióta beszélgetek, írok a társkeresésről, őszinteségért, cserébe őszinteséget kapok.
Azt hinné az ember, hogy akik több éves, évtizedes párkapcsolatban élnek, többnyire boldogok is.
Legalábbis, elégedettek, mert bizonyos hiányokat képesek vagyunk pótolni, helyettesíteni, ha a szeretet megmaradt a kapcsolatban.
És, itt van a döbbenet!
Hihetetlen, milyen sokan élnek magányosan, boldogtalanul, sokszor megalázva egy kapcsolatban.
És, a lényeg, hogy szeretet nélkül!
Külön szobában, külön élettel.
(Most nem csak azokról beszélek, ahol az egyik kileng, és a másik tűri.)
Azokról, akik együtt maradnak, a gyerekek, az anyagiak miatt, megszokásból, félelemből.
Akkor is, ha már a gyermekek kirepültek.
Akkor is, ha már észreveszik, hogy belebetegszenek.
Sokszor, mind a két, szenvedő fél.
A férfiak kicsit könnyebben viselik az ilyen kapcsolatot, de gyakran tapasztalni, hogy őket is megbetegíti a szeretet hiánya.
Nem kell ahhoz ezoterikus gondolkodónak, új irányzatban hívőnek lenni, hogy belássuk, a lelki bajokkal küzdők nagyobb eséllyel betegszenek meg.
Ezt még a test, lélek, szellem hármasában nem hívők is tapasztalhatják, ha nyitott szemmel járnak.
A nők, két okból maradnak ezekben a kapcsolatokban, ha boldogtalanok, akkor is.
Az egyik, hogy „alapjában véve jó ember a társuk”.
Nem csalja meg, nem iszik, nem kártyázik, nem veri, hazaadja a pénzét.
Igaz, külön szobában alszik, férfiként nem funkcionál, de a maga módján szeret.
Ajándékot vesz, közös programok vannak, igaz, közös témák nélkül.
És olyanok is vannak, akiket már így sem szeretnek, sőt, alkalomadtán tudtukra is adják, hogy
horkol, hogy kövér, hogy nem dolgozik és hasonlók.
A másik indok a félelem.
Mi lenne velem, ha kilépnék belőle?
Nem élnek a szüleim, nincs testvérem, nincs munkám.
Hova mennék lakni, miből élnék?
Leélünk egy életet, úgy-ahogy.
Mi van, ha ez az egy életünk van?
És, nem kapunk újabb esélyt, hogy megtapasztaljuk mindazt a boldogságot, örömöt,
gyönyört, amit az Élet adhat.
És, mi van, ha valóban örök a létezésünk?
Ha valóban azért testesülünk meg, hogy megtapasztaljuk azokat az érzéseket, amiket csak itt lehet, emberként megélni.
Amihez lehetőséget kaptunk.
Amiért férfinak és nőnek születtünk, látványosan úgy, hogy kiegészítsük egymást, hogy megéljük a teljességet.
Akár biológiai, akár ezoterikus, akár valamelyik hit szemszögéből is nézem, nem véletlenül születünk férfinak és nőnek.
Aki már megtapasztalta, milyen, szó szerint egyesülni a másik felünkkel, az tudja, miről beszélek.
Amikor minden jó a másikkal.
Összebújni, dolgozni, sétálni, vásárolni, aludni.
Amikor átérzed, hogy milyen gyönyörű az Élet.
Amikor minden pillanatát élvezed, észreveszed, megérted a természet csodáját.
Osho jut az eszembe.
Akik ismerik a tanításait, tudják, hogy szerette élvezni az életet.
Ő, a házasságot rabságnak tartotta, ami elzár a szerelemtől, és egy idő után törvényszerűen boldogtalanná tesz.
Arra hivatkozik, hogy nézzétek meg az utcán, az üzletben, nyaraláskor, az idősebb házaspárokat.
Hogyan mennek egymás mellett.
Látsz-e mosolyt az arcukon, szeretetet a szemükben, amikor egymásra néznek.
Azt hiszem, ez nagyjából, valóban így is van.
Mióta egyedül maradtam, azóta nekem is feltűnt, mert figyelem a környezetemet.
Amúgy, a boldogtalan párkapcsolatokban nem az betegít meg, hogy benne vagyunk, hanem az, hogy szenvedünk tőle.
Sokszor kerülünk hosszabb, rövidebb ideig olyan helyzetekbe, amitől szenvedünk.
Párkapcsolatban, családi, munkahelyi kapcsolatban.
Hosszabb, rövidebb idő alatt általában megoldódnak, vagy megoldjuk.
De, mi van, ha nem tudjuk megoldani?
A megbetegedést egy módon tudjuk elkerülni, ha, felismerjük a helyzetet, amiben vagyunk, és, tudatosan vállaljuk.
Ezért, vagy azért.
Ekkor már nem szenvedünk, vagy nem annyira.
Nem hagyjuk, hogy negatívan hasson ránk a helyzet.
Keresünk mást, amivel pótolhatjuk a társ szeretetének hiányát.
Azt ugye nem kell mondanom, hogy a gyermekek, unokák szeretete nem pótolja a társ szeretetét.
Őket ugyanúgy szeretjük, akár van társunk, akár nincs.
És, a gyermekünk jó esetben már, elsődlegesen, egy másik család része is.
Ahogy ők, normál esetben, elsősorban egymásra számíthatnak, úgy nekünk is ezt jelenti a társunk.
Elgondolkodtam azon is, hogy mennyire hisszük el, hogy jár nekünk a boldogság?
Elfogadjuk, amit kapunk, és megnyugtatjuk magunkat, hogy vannak ennél rosszabb sorsok is.
Engem az Élet tett olyan pályára, ahol újra társat találtam, és sokkal boldogabb vagyok, mint előtte voltam.