Kell-e nekünk társ? II

Egyedülálló boldogság

Egyedülállóként, megismertem nagyon sok hozzám hasonlóan egyedül maradt nőtársam sorsát.

Bár, látszólag hasonló volt, mégis nagyon különbözött.

Nem az számított, hogy elváltak, vagy özvegyek vagyunk, hanem az, hogy milyen társsal éltünk, és milyen körülmények között veszítettük el.

Ez nagyban meghatározta azt is, hogy ki keresett újra, és mikor.

Aki pocsék párkapcsolatban élt, többnyire örült, hogy megszabadult, és nagyon sokáig várt egy újabb kapcsolatra, vagy egyáltalán nem keresett többé.

Aki jó kapcsolatban élt, de nagy betegségben, hosszú ápolás után, sokszor leépült állapotban ment el a társa, szintén nehezen keres újra.

Az özvegyek egyébként is két részre oszthatók.

Akiknek annyira hiányzik a társuk, hogy pótolni akarják, és akiknek annyira, hogy nem.

Én az elsőhöz tartozom.

Aztán, telik az idő, és megtanulunk, egyedül élni.

Jó esetben megkeressük a pozitív oldalát.

A szabadságot.

Megyünk, ahova akarunk, akkor, amikor akarunk.

Ha akarunk, főzünk, ha nincs kedvünk rántottát eszünk.

Úristen mennyi rántottát ettem a négy év alatt!

Csoda, hogy ki nem tollasodtam.

Lehet, hogy ezért is szeretem annyira a madarakat.

Na, meg azért, mert a kertben írok, és az előbb itt ivott egy gyönyörű hangú, nagyszájú.

Ő, erdei pinty.

Ő pedig fürdött az itatóban, csicsörke.

Most, ő is ebből iszik, az egyik ebem.

Visszatérve, ha egyedül maradunk, időt szánunk magunkra is.

Nem véletlenül ápoltabbak, csinosabbak, többnyire, az egyedül élő nők.

Szűrővizsgálatokra járunk, viszonylag egészségesebb ételeket eszünk.

Hangsúlyozom, többnyire.

Mert idő van bőven, ha igényünk is van rá.

Programokra járunk, fürdőkbe, kirándulni, írunk, olvasunk, megtanulunk, ezt, azt.

És lassan úgy tűnik, már nem is hiányzik egy férfi, jól megvagyunk magunk is.

Aztán, idővel kialakul egy kép magunkról.

Már ráncosodom, narancsbőröm van, ki tudja, mit tudnék szexuálisan nyújtani, vagy egy korosabb férfi nekem, stb.

Jönnek a frusztrációk.

Hozzájárul pár csalódás a próbálkozásokból, és meggyőzzük magunkat, hogy jobb nekünk egyedül.

Kialakítjuk úgy az életünket, hogy ne legyünk magányosak.

Család, barátok, programok.

És, megtanulunk egy csomó férfimunkát elvégezni.

Fúrunk, faragunk, villanyt szerelünk, fát vágunk.

Egy idő után annyira elveszítjük az identitásunkat, hogy szinte egyenlő mértékben vagyunk nők is, és férfiak is.

Ez később, meg is nehezíti a pártalálást.

A határozott, erős nőkről, ez süt, átjön a képről, akármennyire nőiesek is alkatilag.

És, a férfias férfiak nem vetélytársat keresnek maguk mellé.

Ezt a férfiaktól tudom.

Közben azért mégiscsak érezzük, hogy hiányzik valami, valaki.

Főleg, ha látunk ismerősöket, akik újra társat találtak, és sugárzik róluk a boldogság.

Én, ott láttam több ilyen párt, ahova párszor elmentünk táncolni, egy barátnőmmel.

Szomorúan néztem, hogy milyen boldogok, idősen is a párjukkal.

Aztán kiderült, hogy szinte mindannyian, ott ismerkedtek meg, rövid ideje.

Akárhogyan is, a többségen látszott, hogy boldog.

Én, szívesen feladom a szabadságomat.

Örömmel főzök, legalább jókat eszem én is, és meg is dicsérik.

Szívesen mosok pár ruhával többet, imádom a férfiruhákat teregetni.

Pont, mint kis unokám pici ruháit.

Boldogan átadom a férfimunkát is, van itt bőven.

Amiért nem tudok cserébe feladni semmit, az a szeretet.

Azért, csak szeretet tudok adni.

A kézenfogva járásért, a vásárlás közbeni puszikért, a tévézés közbeni „szeretlek” megjegyzésekért, az ebéd utáni összebújásokért, beszélgetésekért, az ölelkezés közbeni összenézésért.

A közös alvásokért, ébredésekért.

A tudatért, hogy van mellettem valaki, akire számíthatok.

Aki törődik velem, akivel törődhetek.

Aki szeret, akit szerethetek.

Hát, szerintem, ezért, kell nekünk társ.