Január első napjaiban történt, pontosabban 2018 január 10-én.
Zsuzsában, a boldog újév illúziója szertefoszlott egy pillanat alatt.
Ekkor közölték vele, délután ½ 4-kor, hogy kevés esélye van olyan orvost találni, aki elvállalja a műtétet úgy is, hogy áttétek vannak már a máján, és a tüdején is.
A vizsgálatkor még csak annyit közöltek, hogy rosszindulatú elváltozás van a vastagbélben. Sírva mesélte társainak, akikkel együtt ment a kezelőbe.
A többit, később a szobában közölte vele az osztályos orvos.
Akkor már nem sírt. Annyira szürreális, elképzelhetetlen volt ez az egész helyzet, hogy nem is tudott aggódni miatta.
Az nem lehet, hogy vele ilyen történjen!
Ilyen másokkal szokott történni.
Történt is, a családban. Szülei, korán meghaltak, egyik testvére fiatalon elhunyt, és imádott unokájánál is nyirokrákot diagnosztizáltak két éves korában. Mindig ő segített, ő tartotta a lelket mindenkiben. Ő az, aki vigasztal, támogat, erőt ad, akire számítani lehet.
Ez régóta így van, már gyermekkora óta. Nem hallott ő sorsfeladatról, meg karmáról, meg csillagállásról. Csak tette, amit a szíve diktált.
Amikor már kilépett a gyász időszakából, és feldolgozta a fájdalmát, egy kis büszkeséggel szokta mesélni, hogy mennyi terhet rakott családjára a sors, és ő még mindig talpon áll. Ötvenes éveiben járó, jó karban lévő, csinos szőke nőt lát, ha tükörbe néz.
Egyébként sem lehet beteg, most ismét nagy szükség van az erejére.
Férjének, pár hónapja amputálták az egyik lábát.
Azért nem jött előbb kórházba, mert a férfi volt soron. Egy bakteriális fertőzés miatt veszítette el a lábát. Ő pedig kivárta, amíg protézist kapott. Már tud vele járni. Tegnap is bejött látogatni és ma is be fog jönni.
A szíve elszorult, amikor eszébe jutott, mennyire próbált lazán menni a művégtaggal, és a két bottal a férje. Arcán boldog mosoly terült szét, amikor meglátta.
Hiába kérte, hogy ne jöjjön be, ragaszkodott hozzá.
– Te is bejöttél minden nap hozzám, hogy maradnék otthon?- kérdezte a férfi.
Érezte, hogy újra fáj a hasa. Úgy, ahogy hónapok óta, szinte folyamatosan. Már részévé vált a fájdalom, alig figyelt rá.
Hirtelen elöntötte a harag.
Ez annyira igazságtalan!
Mindig annyira igyekezett mindenben a jót megtalálni, bizakodni, hogy minden jóra fordul. Most mégis olyan mélyről és olyan erővel tört fel a harag a lelke legmélyéről, hogy sikítozni tudott volna.
– Ez igazságtalan! Annyira igazságtalan!
Visszapörgette az eseményeket, odáig, amikor először kezdődtek az emésztési problémái. Hónapok teltek el, mire annyira rosszul lett, hogy elment a háziorvoshoz. Kapott antibiotikumot, és a biztonság kedvéért, beutalókat. Az ultrahangra el is ment, ahol megmondták, hogy találtak valami elváltozást, amit ki kell vizsgáltatni.
Tovább nem folytatta, mert férjének már volt időpontja a műtétre, ezért úgy gondolta, ráér akkor elmenni a saját dolgában, ha a férfi lábra áll.
Nem ért volna rá.
Amikor jöttem haza a kórházból, láttam őket, a férjével ültek az ágyon, egymást átölelve. A férfi arcát is láttam, boldogan, bizakodva mosolygott.
Arra gondoltam:
– Történjen valami csoda!
Találjon egy orvost, aki képes megmenteni, valami alternatív gyógymódot, vagy gyógyítsa meg az, hogy annyira szükség van rá a családban.
– Vagy, csak úgy, Istenem, tégy csodát!