Amikor a tükörképünket keressük, tudjuk-e ki van a tükörben?
Kit látunk, ha a tükörbe nézünk?
Őszintén, nem is a tükörképünket keressük, hanem annak a tükörképét, amilyenek szeretnénk lenni, amilyennek hisszük magunkat.
Néha, fel sem ismerjük, ha a tükörképünkkel élünk.
A napokban megismertem egy nőt, aki csak pár évvel idősebb nálam.
Amikor a korunkról beszéltünk, azt mondta, hogy azért különbözünk, mert én karban tartom magam, ő pedig nem.
Viccesen válaszoltam, hogy új pasim van, tartani kell magam.
Azt válaszolta, hogy neki is az van, de az övé, csak egy „paraszt”.
Láttam a férfit is.
Külsőleg, tükörképek voltak.
A nő jó húsban van, a cigarettától elmélyült, eleve erős, durva hanggal, elöl, néhány sárga foggal, piszkos pólóban, melegítőnadrágban.
Az otthona is hasonló, pedig nagyon kreatív, szép dolgokat alkot.
Él benne a vágy és a tehetség, a szépre, jóra.
Ahogy, mindünkben.
Magát mégis elhanyagolja, mert úgy érzi, nincs kinek.
Hát, így is leszünk egymás tükörképei.
Arra, hogy valójában ki a tükörképünk, akkor jövünk rá, amikor felismerjük magunkat, a másikban.
Amikor először találkozol vele, nem is hiszed, hogy őt kerested.
Ő, csak egy ilyen-olyan férfi, én pedig én vagyok.
Jó, látom, hogy ráncosodom, a hajam ősz lenne, ha nem festetném, és döbbentem tapasztalom, hogy nem ugrok könnyedén át, két-három lépcsőfokot.
Mint az öreg tacskóm, aki már tizenöt éves.
Gyorsan akart a lépcsőn felmenni, de nem ugrott elég nagyot, ezért lecsúszott, és a korlát oldalánál kiesett.
Így jártam én is.
És pont olyan meglepett képet vághattam, mint ő.
Az eszemmel tudom, hogy hány éves vagyok, de belül, valami fiatal maradt bennem.
Belül van valami, valaki, aki én vagyok, örökké ugyanolyan.
Aki mindig jó akar lenni, jót akar tenni, és néha el is hiszi, hogy itt-ott, sikerült olyannak lenni.
Hát, ezt a részt keressük a tükörképünkben is.
Amikor megtaláljuk, néha rá sem jövünk, hogy ő az.
Ha, nem engedjük közel, mert látjuk, hogy nem tökéletes, várunk, hogy biztosan lesz jobb is, szebb is, soha nem fogjuk megtalálni.
Mert nekünk, egész életünkben azt tanították, hogy mindenből, mindig van jobb, szebb, nagyobb, drágább, amire vágyni kell.
És, mi van, ha megtaláljuk?
Jön a Nirvána, a végső beteljesülés?
Hát, nem.
Most jön még csak a tanítás!
Néha azt mondtam, hogy jó, hogy annyifélék vagyunk, nem szívesen élnék együtt magammal.
Most pedig megkaptam.
Önismeretet tanulunk a valódi tükörképünktől.
Benne tanuljuk meg igazán szeretni magunkat, mert el tudjuk fogadni a rossz tulajdonságait is.
És, igyekszünk jobbá tenni, magunkban.
Már felismerjük ott is.
Mert, saját magadat legjobban, az igazi, élő tükörképed szemében látod.
Ott van mélység is, és sötét is.
A foncsorozott tükörben csak a felszínt látod, és azt, amit látni akarsz.
Nincs mélysége, mögé is hiába nézel.
És végül, nincs annál jobb, mint este, összebújva, órákig nevetni magunkon.
Emlékszel, mit mondtál?
És, én mit mondtam?
Mint Hörcsöguraság és Hörcsögasszonyság.
Mint édes lelkem, társam, tükörképem.
Mert, bármit is mondunk vagy teszünk, egyet biztosan tudunk.
Mi összetartozunk.
Szerencsénk van, mert azt tudjuk adni a másiknak, amit mi is szeretnénk kapni.
Mert a tükrünket akkor találhatjuk meg, ha nem csak azt nézzük meg, mit szeretnénk kapni, hanem azt is, hogy mit tudunk adni.
És, ne adjuk fel, ha nem találjuk elsőre, másodikra, sokadikra, ne magyarázzuk meg, hogy nekünk nem is kell, hogy biztosan nem született le a társunk, hogy jobb egyedül, és hasonlók.
Mert, nincs jobb annál, mint szeretni és szeretve lenni.
A többit megoldjuk, ha már egymásra ismertünk.