Kovács György Szürke táltos 1


Kovács György szobrászművész. Meglátjátok, ha elolvassátok, írónak sem kutya.

Őt is egy társkeresőn ismertem meg. Naplóra nem tudtam rábeszélni, de hálás vagyok ezért a varászlatos írásért is.

 

Szürke táltos

 

Ülök a konyhámban, kutyaszőr lebben a légben.

Kamaszegér néz velem szembe mókás kis gombszemeivel, kerek hasával, nagy kerek füleivel. Diznilendben volna a helye, de itt van előttem, és nem tágít, lesi a kenyeret, amit zsírral kenek, szelem a lila hagymát, ő fintorog s távozik. Épp kérni akartam rá.

 

Délutáni szunyókálásra indulok, mit sosem hagyok ki, ha tehetem. Rádió szól mellettem, öttusázók lovaglása jön, nekem meg az álom, a másik, a fordított élet, teljes valósággal, színekkel, illatokkal, hangulatokkal, döntésekkel s azok következményeivel.

 

Lovam szürke, hosszú szőrű, alig magasabb, mint én. Se nyereg, se kantár, lehajtja fejét, amikor hátára ugrok, s indulunk.

Ügetni kezd, hát had ügessen. Semmi olyan, hogy föl-le billenne a testem, egyek vagyunk, érzem combja feszülését, nyakának ritmusos mozgását, még csak nem is kapaszkodom.

 

Átjár valami indokolatlan, tárgynélküli szeretet, olyasmi, amit sosem felejt el az ember, mint az első csók ízét.

Jövünk, megyünk, alig átélt történések között meg-megállunk, simogatom izmos nyakát, egymásba nézünk.

Talán a beépített Ikva-parton megyünk, patái harangütések a vastag vascsövön, de annak is vége, vissza a hídig, új utat keresünk.

Száguldunk a sáros mezőn át egy házhoz. Egymás hegyén-hátán gyerekek alszanak, lovam mögöttem óvakodik, érzem gyönyörű erős illatát.

Valami konyhai munkát végeznek a felnőttek, beszélgetünk, de elszólít a dolgom, s már virágos réten ügetünk. Lovam nem prüszköl, nem horkant, sóhajokkal telik meg tüdeje, szép szemével hátratekint. Szó nem esik, de mintha mesélne-mesélnék, az idő értelmét veszti, s mintha felhő oszlana, pillanatnyi ébredés odaátra, de csak az eső eredt el.

Vissza hát!

Mintha mi sem történt volna, ballagunk tovább, már nem vagyok szürke lovam hátán, egymás mellett haladunk, együtt át abba, amit valóságnak hívnak, eltűnünk, siratom hiányát…..

 

Az ébredés csak leheletnyi, visszaálmodom magam Táltosomhoz, nem is volt nehéz, megvárt.

 

Megint az a jól ismert erős illat leng körül, élvezem a lótest biztonságát.

Nem szálltam föl a hátára, mégis repülünk. Nincs lent és nincs fönt, benne vagyunk valamiben, ami végtelen, mégis teste van, mint lovamnak s nekem, mintha ég, és föld egy lenne. Fák koronái nyitnak utat valamerre, amit csak Táltosom tud, hogy hova.

 

A rét már fölszáradt, virágok bontják szirmukat sietve, s csukják is azonnal, hoppon maradt dongók méltatlankodásával mit se törődve. Nekik ilyen rövid idő jutott, miért nem igyekeztek? Sikló sikkan a fű között, támadóan felágaskodik, de mintha mondaná: “Ja, csak ti vagytok?” farka billenésével továbblendíti táncos testét. Vadlibák írnak az égre szabályos “V” betüket, de az egyik szára valamelyiknek mégis rövidebb, lemaradt valaki.

Táltosom gondolatára a vezérlúd kiválik a sorból, elé evez a lemaradónak. Ismét zár az ék, tiszta szép égen rajzolódik a régi “V”.

 

A szárnyalásnak vége szakad. Rostog lábam alatt az út kavicsa, de Táltosom léptei valami puha neszben elhalnak. Nem prüszköl, tág orrlikain át egyenletesen lélegzik, erős mellkasa föl-le emelkedik, talán idegen szagot érez, megtorpan. Türelmesen várom, amíg rájön az illat eredetére, baktatunk tovább, minden cél nélkül, a haladás öröméért.

A csatorna partján, ahová régebben a nádaratók hajóikat kötötték, nagyot iszik, de azt is csöndben, mint jól nevelt gyerek a vasárnapi levest, csak úgy kanalazza.

 

A nádsivatag közepén magányos fűzfa áll, csak hogy tudd, a tó elérhetetlen távolságra van, a csatornák végénél.

Megmozdul egy szürke bot, bölömbika várt be minket, madárrá vált, hogy túl közel mentünk, lassú szárnycsapásokkal odébbáll. Keskeny vadcsapások szelik a nádast, megvárnám, ki járhat erre, de

 

Táltosom azt súgja hangtalan, hogy menjünk csak! Lemenőben a nap, aranycsíkot fest a csatornára, a nádbugák gyémántfényben ragyognak. Az ég alja haragos szürkére vált, előtte vörös, lila, kék felhők lappadnak, egyik sem akar tovább haladni a teljes szélcsendben. Lassan fölemészti őket is a feketeség.

Már alig látok valamit, de minek is? Táltosom melege vezérel. Fejbólintással int, hogy hátára vesz, ha fáradok: elfogadom az invitálást.

Ismét fönt, vagy a semmiben alant, rezzenéstelen száguldással kerüljük a nyárfasorokat, a templom tornya éppen időt kondít, nem számolom, hogy hány órát jelez.

 

Táltosom nyakába kapaszkodnék, de már nem érzem erős, jószagú testét. Magam maradtam, vagy ő testesült belém, nem rémít semmi, száguldásom töretlen.

 

Észrevétlen rebbenek az itteni létre, tennivalóim szólítanak. Szívem nagyot dobban, mit feledtem el, mi vár rám, mi az, ami elkerülhetetlen, visszaálmodnám Táltosom, de csak az illata maradt meg, az leng körül, az eljövendő találkozás reményével.

 

 

 


Hozzászólás a(z) öcsi bejegyzéshez Kilépés a válaszból

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Egy kis gondolat “Kovács György Szürke táltos