Halálfélelem mindenkiben van, valahol mélyen.
Többnyire ott is marad, kivéve, ha valamilyen élmény felszínre hozza.
Értelmetlen, megmagyarázhatatlan, sokszor irracionális.
Első helyen, állítólag, a fulladástól való félelem áll.
Ez az élet egyik parancsa, születéstől, halálunkig: – Végy levegőt!
Nálam a második helyen az élve eltemetés áll.
Egyszer, láttam egy filmet Konfucius életéről, amelyben egy iszonyatos temetkezési szokást mutattak be, amit állítólag, ő töröltetett el.
Azt, hogy a szolgákat eltemetik a gazdag emberrel, ha az meghal.
A filmben a szolgák vitték a holmikat, amik majd a túlvilágon szolgálják halott gazdájukat.
Amikor bepakoltak egy barlangszerű sírkamrába, lovas katonák lenyilazták őket, majd eltorlaszolták egy nagy sziklával a bejáratot.
Közben, mutatták, hogy odabent utolsót lobbant egy mécses, és korom sötét lett.
Egy asszony holtteste alól pedig egy kisgyermek hangja hallatszik.
Testével megvédte gyermekét a nyilaktól.
A film olyan mély nyomot hagyott bennem, hogy napokig alig mertem elaludni.
Ki kellett nyitni a szememet, hogy lássam, hol vagyok.
Tökéletesen átéreztem, milyen az, halottakkal, a föld alatt, sötétben.
Amióta az eszemet tudom, mindig féltem a sötétben.
És, attól, hogy élve eltemetnek.
Temetéseken gyakran felmerült bennem, hogy mi lenne, ha szegény, felébredne odalent.
El is határoztam, hogy elhamvaszttatom magam.
Tegnap, a barátnőmnek „bevillant”, egyiptomi történetét szerettem volna tovább látni, de nem jött a „mozi”.
Helyette jött egy lánygyermek, i.e. 103-ból, Kínából. (Ez már nem Konfucius kora, későbbi időpont.)
A gyermek, halott anyját szólongatta, akinek testéből nyílvessző állt ki.
Sötét helyen feküdtek, egy barlangféleségben, egy mély, szikla hasadékban.
A kislány, nem mert sírni, dermedt volt a rémülettől.
Anyja kezét szorította, szinte átlátszottak vékonyka bőrén fehér csontjai.
A barlang kijáratától halvány fény beszűrődött be, az oda vezető út azonban sötét volt.
Korom sötét.
Kintről, hangok is hallatszottak.
Lovak patájának dobogása, emberi kiáltozás.
Aztán csend lett.
Lassan ott is besötétedett, már nem szűrődött be fény.
A kislány anyjára borulva álomba sírta magát.
Kis idő múlva felriadt, és szívét jeges félelem járta át.
Egyedül volt a sötétben.
Nem tudta, milyen az, meghalni, de biztos volt benne, hogy ő most meghalt.
Mert, a halál az, amikor semmi nincs.
Nincs anya, nincs semmi.
Csak csend, sötétség, hideg és félelem.
Fázott és éhes volt.
Újra álomba sírta magát, miközben, anyja kihűlt testét ölelte.
Amikor megint felriadt, már nem érezte, hogy éhes.
Fázni sem fázott, alsótestét finom meleg árasztotta el.
Lecsukta a szemét.
Újra elaludt.
Így ment ez egy darabig, aztán hirtelen megváltozott minden.
Érezte, hogy anyja ölében ül.
Meleg van, világos, gyengéden ringatják.
A következő pillanatban nagy fényességet látott.
A fényben anyja állt.
Karját hívogatóan nyújtotta felé, mosolya ragyogása túlszárnyalta a fényességet.
Halk, meleg hangon szólítgatta.
– Gyere kicsi Chika, gyere chen!
Boldogan futott hozzá, és egy pillanatra, újra Minden lett.
Meleg, világos, béke és szeretet.