Saját tapasztalat a terrorizmusról, és a befogadásról


Én sokáig nem értettem, hogy a nyugati országok miért veszik szinte természetesnek az utóbbi időben megszaporodó terrortámadásokat.

Miért nem látják a veszélyt abban, hogy korlátozás nélkül engednek be, szó szerint boldog-boldogtalant a határokon.

Hála Istennek és koromnak, melynek előnye, a hosszú távú memória javulása, és, jó esetben az, ezen tapasztalatokból jövő megértés, „megvilágosodtam.”

Megszokták. Nekik ez nem újdonság.

 

Fiatal korunktól, ha csak lehetőségünk volt, jártuk a világot.

 

Spanyolországban 30 éve voltunk, vagy még régebben.

Akkor még nem volt közkedvelt úti cél, a közbiztonság miatt.

Mert, elég gyakran voltak terrortámadások.

A baszkok harcoltak az autonómiáért. Jobb ötlet híján robbantgattak.

Végül is igazuk lett, akik óvtak bennünket, mert kiraboltak Barcelona előtt.

Nem a terroristák, hanem sima tolvajok, rablók.

A nagykövetség pénzére várva egy rendőrségi öltözőben aludtunk két éjszakát.

Bár, ott már biztonságban voltunk, párom nem hagyta el az autót. Benne aludt, nehogy azt is ellopják, a rendőrség elöl.

 

Franciaországban, két helyen is voltunk, Párizsban és Marseilles-ben.

Párizsban, a barátaink elmentek egyik nap metróval megnézni egy temetőt, ahol hírességek nyugodtak.

Sokára jöttek vissza, már aggódtunk.

Kiderült, leszállították őket a metróról, mert bombariadó volt.

Marseille pedig már akkor olyan város volt, amelynek kimondottan nem ajánlották egyes részeit. Persze, nyugaton ma sincsenek no-go zónák.

Félelmetes volt a térdig érő koszban, mocsokban ácsorgó, rosszul öltözött, sötét bőrű fiatal férfiak tömege.

Mielőtt lerasszistáznátok, ugyanilyen helyen, fehér fiatalok hasonló csoportosulása sem keltene bennem jobb érzést.

 

Londonban, mielőtt bementünk a hotelba, felhívták a figyelmünket, hogy nehogy ott merjük hagyni a csomagot bárhol, mert bombariadó lesz azonnal.

A csomagot elviszik és felrobbantják.

Aztán maradhatunk egy hétig egy szál gatyában.

Ott az IRA robbantgatott.

 

Arab országokban is jártam, Marokkóban és Egyiptomban.

Egyiptomban úgy keltünk át a sivatagon, hogy összevárta egymást egy csomó autó, busz, és fegyveres kísérettel, adott helyen tartott pihenőkkel jutottunk át.

Ott, ezek természetes állapotok.

Más világ.

Persze ott is vannak a mienkhez hasonló területek, és van egy jelentős polgári réteg, de sokkal több a szegény, és nagyobb a kontraszt.

Kairóban a hatalmas, gyönyörű paloták mellett mezítelen kisgyerekek fürödtek a Nílusban, ahol egy felfúvódott döglött tehén akadt el egy híd alatt.

Nem ragozom, aki járt már a világban erre-arra, tudja, hogy miről beszélek.

Néhány embernek pedig teljesen mindegy, ki mit mond, mert olyan erős benne a gyűlölet, hogy mást nem is képes meghallani, megérteni.

 

A befogadásról is van saját tapasztalatom.

Amikor a taxis blokád volt, idősebben emlékeznek rá, a külföldiek nem tudtak kijutni az országból.

Én mindig nagy megmentő voltam, mentünk is a párommal, befogadni valakit.

Már nem emlékszem, hogy volt az elosztás, hol kellett jelentkezni, de egy fiatal párt fogadtunk be.

Boldogok voltunk, hogy jót tehetünk, segítünk valakinek.

Akiket befogadtunk, szintén boldogok voltak.

Sokat beszélni nem tudtunk, ők csak németül beszéltek, én angolul valamennyit, párom konyhanyelven a legtöbbet.

Ők is boldogok voltak, jóízűen ettek, ittak, megnézték a várost, és elégedetten hajtották álomra fejüket, az ágyunkban.

Mi, nem annyira, mert a gyermek szobájában a földön aludtunk.

Másnap a blokádot feloldották, mi jól megetettük őket, és vártuk, hogy csomagoljanak.

Nem csomagoltak. Úgy gondolták, hogy maradnak még pár napig, mert olyan rendesek vagyunk, jó az ellátás, szép a város.

Pedig tudták, hogy a földön alszunk, és másnap megyünk dolgozni. Legalábbis egyikünk.

Két nap után csak elmentek, megköszönték, és mondták, hogy majd meghálálják.

Nem kértünk a hálából, örültünk, hogy elmentek.

Azért, pár nap után küldtek egy képeslapot.

 

Apróság, de saját tapasztalat. Tanultunk belőle. Rosszabbul is járhattunk volna.

Azóta, mi nem fogadunk be senkit ismeretlenül.

 

És, én a házamba, és a hazámba sem engednék be.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Megjegyzés hozzáfűzése

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük