Nincs is jobb ebben a hideg időben, mint összebújni azzal, amit szeretünk, és beszélgetni.
Beszélgetni, arról, hogy mennyire ismerős a másik, mintha ismernénk egymást ezer éve, mintha már éltünk volna együtt valahol, valamikor.
Már maga a találkozás is varázslatos „véletlen” volt.
Máig sem tudtuk kideríteni, hogy került hozzá az e-mail címem, amire „véletlenül” elküldött egy levelet.
Azt sem, hogy miért reagáltam rá, és ő arra miért válaszolt.
Azt sem, hogy miért lett az, mindebből, hogy két hónap után már az együttélést terveztük.
Annak az esélye, hogy az én koromban, egy hozzám illő korú, olyan férfival találkozzam, akit elképzeltem magamnak, a nullával egyenlő.
Statisztikailag, biztosan.
Akik olvastátok a régebbi írásokat, tudjátok, hogy, játékból persze, még hivatalos statisztikai adatok alapján is végeztem elemzéséket arról, hogy mekkora eséllyel találhatok újra társat.
Az eredmény, majdnem nulla volt.
És, most itt van mellettem valaki, akit úgy ismerek, mintha hosszú évek óta élnénk együtt.
Ma reggel is belém hasított a gondolat, hogy mi biztosan éltünk együtt!
Mikor?
Hát, 1132 éve, 884-ben, jött a gondolat.
Megnéztem, mi volt akkor.
Anonymus szerint, akkor indult el Álmos a hunokkal, Szkítiából.
Hát, nem érdekes?
Az ázsiai sztyeppén vastag fű nőtt.
Hatalmas, térdig érő zöld szőnyeg, ameddig a szem ellát.
A látóhatáron fehér sziklák, köztük átjárók, gyors és hűs vizű patakok húzódtak.
Az egyik patak mellett fehér jurták álltak.
A jurták mellett lovak legeltek, köztük gyermekek futkároztak.
A kicsiken színes, apró köntös volt, fényes fekete hajuk befonva csapkodta vállukat, amikor szaladgáltak.
Távolabb egy fiatalasszony lovagolt.
Felsőtestével egy gyönyörű fekete ló nyakára simult, női kentaurként szelték együtt a levegőt.
Szívük egy ütemre vert, egyszerre lélegeztek.
Testüket átjárta a létezés öröme.
Kis idő múlva a tábor felé vették az irányt, mert a nő észrevette, hogy távolról egy férfi figyeli.
Egy férfi, aki az ő embere.
Ezer közül, bármekkora távolságról felismerné.
Felismerné, mert jól ismeri, széles vállát, izmos mellkasát, erős combjait.
Orrában érzi a férfi testének illatát.
Szinte látja, hogy hunyorog, amikor felé néz.
Széles pofacsontja, dús, fekete haja, és szokatlanul világos szemei vannak.
Amikor mosolyog, szemei összeszűkülnek, nem látszik, kék szélű, barna pöttyökkel borított zöldes színű írisze.
A férfi mosolyogva nézi az aprócska asszonyt, aki összesimulva vágtat a lovával.
A nő vastag fekete hajfonata kígyóként úszik utánuk a levegőben.
Látja, hogy felé indulnak, és már érzi is minden porcikájában, hogy milyen lesz, ha odaér hozzá, és átölelheti.
Még csak pár hónapja élnek egy jurtában, de olyanok, mint két testben egy lélek.
Egy lélek, amelyik kettéosztotta magát.
Szeretik egymást, és, szinte minden mást is egyformán szeretnek.
Az asszony még nem tudja, hogy hamarosan útra kelnek.
A kínaiak be, betörnek a területükre, elhajtják a lovaikat, legyilkolják családtagjaikat.
Nemzetségükből a kisebb törzsek a szövetséget, a beolvadást választották.
Vezérük úgy döntött, megmaradt népével elindul nyugatra.
Az útjukról Anonymus írt, a fiatal pár sorsáról nem tudunk.
Csak annyit, hogy az asszony lova elpusztult az úton.
Talán, a férfi és a nő is fiatalon meghalt.
Talán, csak egyikük.
Talán valami bűnt követtek el egymás ellen, amit már nem tudtak jóvátenni.
Talán olyan jót tettek, amiért jutalmat érdemeltek.
Talán, egy új életben, új lehetőséget kaptak.
Talán 2016-ban a Föld nevű bolygó egy kis országában.
Talán, meg is értik, miért…..
Barátomnak megírtam, hogy, szerintem, mi tényleg éltünk együtt, 1132 évvel ezelőtt.
Azt kérdezte, hogy jött ki a dátum, milyen boszorkány trükkel?
Hát, boszorkány vagyok én?