Üzenet


kapuAz utóbbi időben, csodálkozva és örömmel tapasztalta, hogy újra emlékszik álmaira.

Néha csak villanásokra, néha egész jelenetekre, történésekre, személyekre, helyszínekre.

Azt tudta, hogy egy ideje színeseket és érdekeseket álmodik. Mert az érzés megmaradt benne.

Régebben, mindig emlékezett. Egy időben még álomnaplót is vezetett, a férje halála után, mindenhol kereste a válaszokat.

 

Mióta újra emlékezik, teljesen köznapi álmai vannak. Nincsenek benne csodás repülések, amit annyira szeretett, vagy menekülések, zuhanások, sírások, amik után megkönnyebbült ébredéskor.

Két napja, azt álmodta, hogy valaki arról mesélt neki, mi történt vele, amikor vezetett.

A kertből ment a város felé, és valamiért nem állt meg a főúton a stop táblánál. Egyenesen tovább szaladt, be az erdei úton.

Óriási szerencséjére, éppen senki nem jött keresztbe.

 

Két nap múlva, kocsival ment be a városba. Előtte, egy videót hallgatott a valóságról, a térről, az időről, a létezésről. Mostanában sok halálközeli élményről szóló beszámolót is megnézett. Ahogy korosodik, egyre jobban szeretné megérteni a világot.

Kikanyarodott a mellékútra, nézte az útszéli fákat, miközben vezetett.

 

Hirtelen azt érezte, hogy rázza az út. Hepehupás földúton haladt, viszonylag nagy sebességgel, az erdőben, a fák között.

Lefékezett, és döbbenten nézett körül, hogy merre jár.

– Úristen! – gondolta. Keresztül hajtottam a főúton!

Semmire nem emlékezett az utolsó pár percből.

Illetve, emlékezett. Sötétre és némaságra.

Olyan sötétre, és némaságra, ami mindent magában foglalt. A nemlétezésre, ami magában foglalta a létezés lehetőségét. A fényt, a hangot, a tért és az időt.

– Valami nem stimmel a halálközeli élményekkel – gondolta.

A fénnyel, a szeretettel, a földöntúli boldogsággal. Illetve, azok a személyek, akik erről meséltek, nem az emberi léten túli valóságban jártak. Csak az oda vezető úton.

Hirtelen mélységes hála öntötte el, azért, hogy él.

Tudta, hogy hihetetlen szerencséje volt, hogy az őrangyala vigyázott rá.

És ekkor hasított bele, hogy ő, ezt már megálmodta, két nappal ezelőtt.

Mert ő volt az, aki elmesélte.

Üzent magának a jövőből.

Valahogy így létezik egyszerre, a múlt, jelen és jövő, a tágabb valóságban.

A nemlétezés pedig emberi szavakkal, érzésekkel nem leírható.

Csak matematikai képletekkel, számokkal.

De az, semmit nem tesz hozzá a létezésünkhöz.

 

Asszonylélek 2019-09-02

 

Megjegyzés hozzáfűzése

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.