(Egy vak egérről szóló história avagy mese a puszpáng fejű nebulóknak).
Megvakult egy egér, és nagyon szégyellte ezt. Bár a vakság nem betegség, hanem állapot ő még is restelkedett emiatt.
Sorsát megírták az egér trubadúrok, egér igricek, lantosok, teorbános mesemondók, bárdok is- már a walesi egerek között.
Most a szájhagyomány útján terjedő változatot tesszük közzé. az Asszonylélek lelkes olvasóinak.
Híre ment az egész egérvárban, hogy Eggi, az egérlány bolond lett.
–Megfogadom-szólt-, a mai naptól nem nyitom ki többé a szememet.
– Vigyetek eléje piros búzát,- szóltak egerek bölcsei- nézné tán a fénykévéket, ahogy a magon megtörik. Vagy mondjátok neki, „nézd itt valaki jár”. Vajon ki lehet az? Ha kinyitnád, megtudnád.
– Vagy vigyetek eléje délceg lovagot- egerek neméből, aki a legnagyobb. Hívjátok fel figyelmét a napra, melyből áldott méz csorog…és így, így tovább, figyelmét kell felkelteni, mert bolondságot nem tűrnek meg egerek ezrei!
De Eggi az egérlány nem válaszolt nekik.
„ A búza illatát érzem, szemem nem nyitom ki. A fényt hányszor láttam a magon megtörni.
Azt is tudom, hogy valaki erre jár, érzem lépteinek irányát és súlyát.
A délceg lovagra miért nyitnám szemem? Egér mint a többi,de ha megszeretne, érezném orrommal teste illatát, testének melege bőrömön jutna át.
A napnak fénye sem érdekel, áramlik a földből éltető ereje. S figyelmemet sem kell felkelteni, tudok én mindent, mi van odakinn.”
– Nem, és nem! Pilláim nem nyitom!
Ne tudja meg senki, hogy semmit nem látok e nyitott ablakon.
PLT’
/Vágvölgyi Jenő 1987-ben írott „A vak egér balladája” c. verse nyomán/