Sétál az öreg az udvaron, meg-megáll, körülnéz, majd kapja hirtelen, és egy iramodással a verandán lévő asztalnál terem. Laza fröccsöt sirít a pohárba, mely úgy fél meszely. Lehunyt szemmel iszik egy istenáldotta kortyot. Szétnéz a portán, elégedetten néz szét, minden a helyén, hátrálék munka nincs. Jutalmat érdemlek – somolyog magában – jutalmat bizony. Elébb kiles az utcára, nem járőrözik-e arra felé a körzeti orvosa, aztán megnyugodva belehuppan a fotelbe, és rágyújt. Mint régen a kollégiumban, orozva, titkon a wécében. Nem szabad dohányozni – mondták akkor – nem szabad dohányozni – károgta az orvosa. Egye fene, azok közül már sokan ámbraillatú égi párával szellőztetik a tüdejüket. Elégedetten üldögél, mikor meglátja a labdát, melyet unokája ott felejtett. Nézi a labdát, és a labda alól megszólal egy cérnahang.
– Dédi! Mit csinálsz, dédi?
– Üdögelek lelkem, üdögelek.
– A mama hol van?
– Dolgozik.
– És a papa?
– Az is dolgozik, és Dikka mama is dolgozik
A gyermek elgondolkodik, a labdajátékot is feledi, aztán kimondja a szentenciát: Mindenki dolgozik, mindenki. A dédi meg csak ül és ül.
Megsimogatja a gyermek fejét, aki az unokája, a gyermek mégis így hívja, dédi. Ő határozta el a nevet, hogy honnan vette, már örök rejtély marad, de mikor először mondta, hogy dédi, akkor az öreg erősen a háta mögé nézett az elmúlt napok páráján át, és azt motyogta. Srófos eszű leányka ez, mint az anyja. Igen srófos eszű.
- március 24-én volt az öreg harminckettedik születésnapja. Istenem, mintha tegnap lett volna – sóhajt az öreg. Akkor barátok jöttek és köszöntő szavú rokonok, hidegtálak voltak lenn a nappaliban, és bárpult a sarokban, és szólt az Abba, és a Queen a hangszórókból. Az emeleten a hálószobákban négy gyermek szuszogott, a Bence, a Péter, az Anikó, meg a Máté. Felesége is a gyerekekkel pihent, mindenórás várandós volt. 11 óra felé aztán lejött, és szenvtelen arccal bejelentette a pirospozsgás nagyérdeműnek, hogy elfolyt a magzatvize. Na, lett olyan gyors kijózanodás, mint 955-ben Merseburgnál a szittya magyarok részéről. Másfél óra múlva meg is jött közéjük a kislány, akit azon mód Judit névre anyakönyveztek. A naptár március 25-ét mutatott.
Évek múlva ez a kislány azt állította, hogy őt Judit névre anyakönnyezték. És ezt mindenki elhitte neki, miközben könnyesre nevették magukat a rokonok.
Amúgy ugyanolyan ronda csecsemő volt, mint minden csecsemő. Lila bőrrel, ráncosan, beragadt szemmel nyöszörgött a pólyában, mikor a nővér kihozta az örömtől rettegő szívű apának bemutatni.
–Ugye, milyen szép, Apuka?! Akkor ő a nővér szemébe nézett, és azt mondta: ugyanolyan randa, mint a többi újszülött. Mert tényleg randa volt. A nővér visszamenekült a szülőszobába, ő pedig nézte, ahogy feleségét kitolták a kórterem felé. Odament hozzá, fölé hajolt, és azt mondta: figyelj asszony, ennek már legyen vége, ennek a gyermekáldásnak. Én már nem bírom ezt a sok gratulációt, a koccintásokat, a keresztelőket, hát nézz rám, lefogy a csontomról a hús a sok örömtől. Így mondta ezt az ötödik gyermekét éppen megszülő asszonyának, aki bágyadtan mosolygott, és ötödik pecsétként az újszülött kislány életét tette a meggyőződésére, hogy a férje nem normális.
Így jött el a családba Judit, aki aztán később rózsaszínű lett, a csipa is lement a szeméről, és mikor elröpült felette egy légy, rángatózni kezdett az arca, amire a szülők azt mondták: nézd, mosolyog. A legyek jöttek mentek, a nap besütött, és elaludt, a gyermek csak mosolygott mindenen, mindenkinek, mindig. Ezek után úgy hívták, mosolyhercegnő. Ez találó volt, mert egy csöppenetnek miként lehetne azt mondani, hogy gyere, Judit, kimosom alólad a bölcsőzsírt. Évekkel később, mikor kérdezték tőle, miként hívják, hát nekiszaladt párszor a feladatnak, de sehogyan nem sikerült neki kimondani azt, hogy Juditka. Elvörösödött mérgében, dacosan felvágta a fejét, és azt mondta: az én nevem Judikka. Hogy ezt honnan keverte ki eszecskéje bográcsába, az titok. Így maradt rajta a Dikka név. Az első gyermek volt a sárglóbuszon, akinek saját maga volt a keresztanyja.
A szavakkal, a betűkkel sokszor hadilábon állt, de ez nem zavarta a kommunikációban. Odasündörgött az anyjához, kézhez tette csöpp kezével a tepsit, és szólt. Mama, csinálj nekem süpetényt. A Mama így is értette, és este már volt süpetény.
Kisebb utakra a városban egy Wartburg autót használtak, iskolába, bevásárláshoz, különórákhoz, etc.etc. Sokat dolgozott az öreg akkoriban, néha napokig nem látták, de jól keresett nagyon, két autót is megengedhettek maguknak akkor, amikor másnak biciklire sem tellett. A másik autó az egy nyolcüléses Volga Combi volt, kirándulásoknál költöztek bele a csimoták, mint egerek a sajtvárba. Nappal az ülésen utaztak, éjjel – és ez volt a gyakoribb – a combi részben alul két paplan, felül pár pléd, és ottan szuszogtak a dedek, miközben a szülők felváltva vezettek. Reggel aztán elővarázsolták a combi mélyéről a bilit, a pelenkát, a reggelit, minden volt abban az autóban. Csak szájaskodás nem volt, azt az öreg nehezen tűrte, és a légoltalmi szirénák hangját megpirongatva pillanatok alatt rendet tett.
Egyszer indulóban a gyerekek a Wartburg felé indultak, mire szólt az anyjuk, hogy a Volgával megyünk, gyerekek.
Felragyogtak a szemek, mert ez napos, több napos kirándulást jelentett. Dikka kimutatta minden tejfogát, és felkiáltott: hurrá, a Dambival megyünk! Megtörtént a második keresztelő, így lett a Volgából Dambi. 2600 cm3-es, 120 LE-s motorja mindenhová elvitte őket. Nagy szó volt ez a Trabantok és 500-as Fiatok éveiben.
Nem csak keresztelőszájú volt a Dikka, hanem igazmondó is nagyon.
Az anya nem volt igazán konyhatündér az öt gyerek ellenére, ahogy szokták mondani, még a tea vizét is oda tudta kozmálni. De a gyerekek mindig megköszönték a főztjét, aztán: „aki nékünk étel italt adott annak neve legyen áldott amen”.
Történt ama ritka napok egyike, hogy az öreg szabadnapos volt. Ma nem dolgozol, papa? – kérdezték, és ő mondta: ma nem, én leszek veletek, ma én főzök. Anyátoknak dolga van. A nagyobbak hallgattak, de Dikka felvisított 7-8 éves hangján: Hurrá!! Hurrá! Akkor ma finomat eszünk! Ez volt egész életükben az egyetlen kimondott kritika az anyjuk konyhájára.
Az öreg nyolc gyermekes családból jött, ahol az apja véleménye az volt, hogy nincs női munka, meg férfimunka, csak munka van, és az is csak addig tart, amíg el nem végeztük.
Volt még egy szentenciája a nagyapónak, hogy a szent biblia az két részből áll, ó és új- szövetségből. de van egy harmadik biblia is, és az azt tartalmazza, amit én mondok. Az első kettőben lehet tévedni, hitetlenkedni, de nem ajánlom senkinek, hogy a harmadikról megfeledkezzen csak egy pillanatra is, és vegyétek tudomásul, hogy rátok nem vonatkozik a genfi egyezmény. Ilyen ember volt a nagyapó, és aztán ilyen lett a fia is. Aki már öreg, és csak ül, és csak ül.
A szomszédban bekapcsolták a rádiót, és édes-bús hangok töltötték meg az udvart Segovia ujjai alól.
Vett annó az öreg magának egy 12 húros gitárt, és azt gondolta, hogy ő most már Santana, avagy Jimmy Hendrix, sok rossz órát szerezve ezzel feleségének, aki abszolút hallású, profi zenész volt. Történt, hogy a gitárt a fotelben hagyta felállítva, amibe Bence fia a tudásoktól megkótyagosodva, mikor hazajött az oskolából, belevetette magát. Egy nagy reccs. Aztán csend. Sápadt volt az egész family, hogy mit mond majd a papa?
Az meg felemelte a gitárt, és azt mondta ennek annyi. Aztán a fiához fordult. „Gondolom, nem akarttal tetted. Gyere, dobjuk ki együtt”. Aztán erről nem beszéltek többet.
Most egy gordonkahang úszott a levegőben. Bence semmi affinitást nem mutatott a zenéhez, Péter hegedült, sokkal később jól gitározott, Anikó fuvolázott, Máté pedig Bence mögé állt ellenzékbe, Judit gordonyozott, a papa meg riogatta gitárhangjával a környéket. Ilyen muzikális család volt, csak az volt a baj, hogy soha nem zenéltek együtt. Meg sem próbálták. Ennek is oka volt, de ez nem ide tartozik.
Ma még nem gyakoroltál lányom – mondta az öreg, és Dikka mondta, hogy nem is akar. Akkor az öreg elmondta neki a Liszt Ferenc legendát, ha egy nap nem gyakorlok, én észreveszem ha két nap már, akkor más is.stb stb.
De Dikka nem állt kötélnek. Apja még mondta neki, hogy csak akarni kell, le kell győzni magadat a célért, meg ilyen hülyeségeket mondott akkoriban.
Dikka akkor felnézett rá nagy barna szemével, és azt mondta: Papa, én nem akarom terrorizálni magamat.
A Dikka agya mindig külön tengelyen futott, mint a többi gyereknek.
Aligán nyaraltak, mondta a gyerekeknek, amíg anyátok áztatja magát, menjünk el, együnk egy palacsintát, mert én a vizet pohárban is, és lavórban is igen útálom. Sorjázik megette az öt kis kacsa, mikor mondja, ha megettük a palacsintát, akkor visszafelé benézünk Erzsi nénihez. Na, azt nagyon utálták a gyerekek, de a palacsinta miatt nem mertek kockáztatni, csendben voltak. Dikka kimondta a frankót:
–Papa, te olyan jól össze tudod kötni a kellemest a kellemetlennel.
A papa reszelt egy darab fát a satuban. Dikka odasündörgött, és nézte. Csináld te is – mondta a papa, és a reszelőt a kislány kezébe adta. Az sandán nézte a reszelőt, a fát, aztán azt mondta: megpobrálom, megpobrálom. És megpróbálta. És ment neki. Nem a gordony vonója volt a kezébe való, hanem az szerszám, amit az óta is keres.
Dikka kezéből az óta már kiesett a vonó. A gordony elfeküdt a padlón, mint kifáradt vén szerető. Kotta a zongorán, s mögötte a metronóm fáradhatatlanul adja az ütemet, a taktust. Jár balról jobbra, jobbról balra, és nincs, akinek hasznára legyen.
Dikka is így jár Tétény és München között, maga, és önmaga között.
A Dédi pedig csak ül, és ül.
Csak legyen egyszer értelme a diktandónak, legyen értelme a ritmusnak. Ahhoz majd hozzá jön a zene, ahhoz meg lesz valaki hülye, aki ír szöveget.
Az öreg recsegve feláll, elmacskásodott lábaival sétálni kezd az udvaron. Aztán egyenesen belenéz a vakító napba, és felsóhajt.
Dikka! Űlj be a Dambiba, és ha nem tudod vezetni, mond azt, megpobrálom papa. S hidd el menni fog. és ha kinyitod a combi részt, az sem lesz üres. Gyermekek helyett lesz ott neked süpetény. És a nyugtalanságod is ott lesz, amit tőlem örököltél.
A Dambi elvisz olyan helyekre, ahol összekötheted a kellemest a kelletlennel. Mert ilyenek az utak. Ilyenek a Dambik.
Csak a metronómokra ne hallgass kicsi lányom, a diktandós diktumokra.
És ha valahol megpihensz s fáradtan elalszol, én Soroksárról ezer és ezer legyet küldök az arcod fölé, hogy mosolyogj. Tőlem ennyi telik.
Kicsiny mosolyhercegnőm, mosolyogj.
Ölellek, papa
PLT’ Soroksár
2017 jan. 0.20 perckor