Évezredekkel ezelőtt, az „istenek”(viselkedésük alapján, inkább földön kívüli értelmes lények), a félistenek, emberek, és emberállatok, egymás mellett éltek.
Erről mesél nekünk, legalábbis, az ismert legrégebbi, több mint 4500 éves sumér eposz, a Gilgames.
Sokféle értelmezése van, szerintem arról szól, hogy az ősi mondák szerint hogyan segít bennünket a szeretet, a szerelem, a mai, jó értelemben vett Emberré válni, legyőzni az akadályokat.
Arra tanít, hogy emberként, emberi életet éljünk, azt éljük meg, ne akarjunk „istenek” lenni.
Érzéketlen, tökéletes lelki békében, problémák nélkül élő “zombik”, és ne akarjunk egy „bőrkabátban” örök életet, örök fiatalságot.
Gilgames elöl is megette a kígyó az örök fiatalság füvét, pedig ő még félisten (kétharmad) volt.
Az utat végig kell járni.
Megjegyzem, az eposzban, illetve az ókori írásokban szereplő „istenekre” sok minden volt jellemző, csak a békesség nem.
De, a földi emberekkel való szerelem, szeretet vágya, nagyon is.
A Földön kell megtapasztalni milyen szeretni, milyen az, ha szeretnek bennünket.
Ezt az érzést odaát is élvezik bennünk, velünk együtt.
Az „Isten”, „istenek” csak az embereken keresztül tudnak olyan érzéseket megtapasztalni, mint a szeretet, a szerelem.
Istar, a szerelem istennője, a félisten (kétharmad) Gilgames elcsábításával próbálja a szerelem érzését megtapasztalni.
Ő azonban elutasítja.
Ezt válaszolta az istennőnek:
„Volt-e férjed, kit nem hagytál el? Volt szeretőd, kit nem csaltál
meg? Volt egy is bár, ki nem ment tönkre azok közül, akik szerettek?”
(Komoróczy Géza Gilgames)
(Mintha ma is élnének köztünk Istar földi képmásai. Ezért, nem érdemes ma sem „istennőt” keresni a férfiaknak.)
Enkidut, az állatembert, egy templomi örömlány segítségével emelték ki az állatvilágból.
Kezdetben, Gilgames gőgjének letörésére teremtették. Élte az állatok, szabad életét, friss füvet evett, gyümölcsöket, forrásvizet ivott, futkározott, játszott, fürdött, boldog volt.
Míg egyszer, egy, „hat nap, hét éjen át tartó”, „szerelemben, kínban, gyönyörben” való egyesülés után, nem mehetett vissza az állatok közé, nem fogadták be, már nem oda való volt.
Gilgamessel megküzdöttek, majd egyenrangú harcosként barátok lettek.
A továbbiakban már az egymás iránti, testvéri szeretetük segítette őket győzelemre a próbák alatt.
Így tanít hát bennünket ez az ősi eposz, a szeretet, a szerelem fontosságára.
Aztán, ha megtaláljuk, jön az újabb tanítás, hogyan tudunk együtt élni.
A szüleinkkel, a társunkkal, a gyermekünkkel, barátainkkal.
Mert már nem az enyém van, hanem a miénk.
Nem csak az anyagiakban, sőt elsősorban nem abban.
Mert a szeretet és a szerelem nem anyagiaktól függő.
Ebben pont olyan igazságosság van, mint a halálban.
Mindenki megérheti.
Ezért is érdekes, és kicsit bonyolultabb, amikor egyedül maradsz, és sokáig csak az „enyém” van.
Jó esetben, ha családunk mellettünk van, egy része megmarad a „miénknek”.
De, csak egy része.
Találunk valakit, és neki is csak az „enyém” volt egy darabig.
Hát, innen szép megtalálni, összehangolni a „miénket”.
Ebben csak egy valami tud segíteni, a szerelem, a szeretet.
Az én múltamból és a tiedből lesz egy közös jövő, a miénk.
Az én házamban lakunk, vagy a tiedben?
Miénk már nem lesz.
Már nem nagy ígéret a holtomiglan, holtodiglan.