Egy héttel ezelőtt kezdődött, amit most elmesélek.
Szerdánként az Angyalboltba járok, klubfoglalkozásra.
Szeretem a társaságot, érdekes témák vannak és kártyát is húzunk.
Múlt héten is elmentem, és kiderült, hogy elmarad, mert Villás Béla előadás van, és a többség oda ment.
Én is elmentem.
Korán odaértem, egy másik fiatal nővel várakoztunk, közben beszélgettünk.
Kiderült, Ő minden tanfolyamot, beavatást elvégzett, megkapott, amit Villás Béla tanít.
Közben szóba került az én utam is, és természetesen az is, hogy özvegy vagyok. Mellesleg megemlítettem, hogy az éjjel arra ébredtem, hogy hideg léghuzatot éreztem, pedig minden ajtó, ablak zárva volt.
Rögtön közölte, hogy szerinte a párom lelke még mindig itt van.
És, felajánlotta, hogy segít elmenni, mert ért hozzá, és mondott egy jelentős összeget, díjazásként.
Őszintén, hiszem is, meg nem is, hogy így lehet.
Néha észlelek jeleket, de ez minden özvegyre jellemző.
Azért, amint hazaértem, mécsest gyújtottam, és gondolatban közöltem Vele, hogy menjen el, (ha mégis itt lenne), és nincs rá szükségem. Többet nem sírok utána, és nem kérem a segítségét, Neki itt már nincs helye, és nincs semmije.
Hét közben sokszor emlegettem, mert lomtalanítás volt, és három utánfutó „értékes” holmit menesztettem.
Hétvégén jött a lányom és elvitt a páromnak egy melegítőjét.
Majd felhívott, hogy talált egy százast a zsebében, adjam meg a lottószámokat, amikkel apja játszott.
Mondtam, hogy nem tudom, mert eldobtam. Nem akartam havonta megtenni, mert több szelvény volt.
Viszont előző nap találtam az íróasztalban egy régi borítékot, amin lottószámok voltak.
Bediktáltam.
Másnap reggel tovább folytattam a rendezkedést, és elővettem párom kistáskáját. Kipakoltam, és találtam a papírok között, egy összehajtott ötszázast.
Felhívtam lányomat, hogy én is találtam pénzt, adjuk fel több hétre a lottót.
Visszamentem a tárolóba, és elővettem párom pénztárcáját is, amiből a pénzt már régen kivettem..
Még akkor, csodálkoztam, hogy olyan kevés pénz volt nála. Mindig tartalékolt külön pénzt, erre-arra. Már beletörődtem, hogy nem találom, vagy nem is volt.
Kipakoltam a pénztárcából a kártyákat, névjegyeket, papír cetliket.
Gondoltam, nekiadom az egyik szegény szomszédnak, láttam milyen lepusztult tárcája van.
Az elmúlt három év alatt legalább ötször átnéztem, ahányszor eszembe jutott, hogy hol lehet a dugipénze.
Azért, még egyszer átnéztem a már üres pénztárcát.
És, megtaláltam a dugipénzt!
Pár tízezres volt összehajtva az egyik cipzáras részben.
Döbbenten néztem, hogy eddig miért nem találtam meg?
Aztán az jutott eszembe, ha tényleg itt volt a lelke, biztosan nem engedte, hogy meglássam, mert az övé.
És, most odaadta, ajándékba.
Mindenki azt gondol, amit akar, én nagyon örültem!
Éppen meg kellett javítatni a traktoromat, és nem lesz kétfillér. Még nem fizettem ki.
Úgy vettem, hogy ajándékot adott, még egyszer segített, mielőtt elment.
Mert, remélem, hogy elment, ha van örök élet, és a lelkünk valóban tovább él.
A hétvégén megyek Bakonybélbe, megint leülök a keresztek elé, és rákérdezek.
Halála után pár hónappal voltam ott.
Lecsuktam a szemem, és egy idő után egy kép tolakodott elém.
Felhők közül kezek nyúltak ki, mint egy művésznő textilképén láttam, és párom ott állt egy kapufélében ami felhőkből állt, csak sűrűbb volt.
Fiatal volt, fogták a kezét, bentről.
Nézett rám vissza, és, bár nem hangosan beszélt, tudtam, hogy mit mondott.
– Nem megyek el, nem hagylak itt!- értettem meg a gondolatát.
Azután bezárult a kapu. Nem tudom, bement-e.
Most újra elmegyek, hátha megint látok valamit.
Ki miben hisz.
Több van égen-földön….
Vagy, csak nagy a fantáziám. Mint sok más embernek mostanában.