Tegnap, én az voltam.
Talán Te is.
Az ünnepre hangolódva, szívemben tele szeretettel, várakozással, mentem az Angyalboltba, Reiki II képzésre.
Hétfő délelőtt volt, így megdöbbentem, hogy mekkora a forgalom már a bevezető úton is.
Na, de engem nem zavart, időben elindultam.
Azt, azért eldöntöttem, miközben a sokadik lámpánál várakoztam, hogy nem megyek át a belvárosba, megállok az innenső oldalon.
Mire odáig értem, már csak félóra volt hátra.
Nem gond, gondoltam, leparkolok, és az aluljárón át, simán odaérek.
Nincs hely, sehol.
Nem létezik!
Teszek egy kört, az idő telik.
Végre egy üres hely! Beállok.
Kiszálltam, és meglátok egy táblát a kocsi előtt.
Megállni tilos, és felém mutat egy nyíl alatta.
Visszaszállok, feladom az itt parkolást, átmegyek a belvárosba.
Még van negyedóra, átérek, leparkolok a híd alatt, és futva odaérek, terveztem.
A híd alatt mindig találtam parkolóhelyet, ha a városba jöttem.
Mindig!
A rövidebb utat választottam, a vasúton keresztül, hogy oda jussak.
Sorompó volt.
Ezt nem hiszem el!
Vártam pár percet, jött a vonat, majd elment, de a sorompó lent maradt.
Megfordultam, és bekanyarodtam az első utcába, egy másik autós után.
Gondoltam, ismeri az utat, erre is fel lehet a hídra menni.
Nem tudom, ismerte-e, mert hazament, az út pedig zsákutca volt.
Megfordultam.
Visszafelé láttam, hogy felment a sorompó, átmentem.
Az órámra nem néztem, mert tudtam, hogy elkéstem.
Már mindegy.
Leértem a parkolóba, teltház volt.
Már egymás ölében is ültek az autók.
Voltak, akik feladták, és jöttek velem szembe, kifele.
Hát, én nem adom fel!
Kisautóm van, parányi hely is elég.
És, lám!
Egy autó tulajdonosa megjött, én boldogan beálltam elé, hogy majd hátratolatok.
Indexelt, hogy indul, amikor hátulról is jött egy kocsi, és indexelt, hogy beállna, ha kijön.
Az én helyemre!!!!!!
Szemeim szikrát szórtak, lázas integetésbe kezdtem, hogy ne merje megpróbálni!
Esküszöm, békává változtatom!
Kiugrok, és apró darabokra tépem!
Valami átment a hangulatomból, mert nem mert beállni.
Én kiszálltam, szégyelltem magam, majd futásnak eredtem.
A karácsonyi hangulatnak nyoma sem volt bennem.
Kiüldözte, a bennem lakó boszorkány.
A rossz farkasom. Úgy látszik már éhes volt, meg kellett etetnem.
Ma újra a városban voltam, és mondhatom, nyoma sem volt a többi emberben sem, az ünnepi áhítatnak.
Úgy tűnt, mások is a rossz farkast etetik.
Mindenki siet, mindenki türelmetlen, egy parkolóért széttépnék egymást, nem is értemJ
Szerintem, Ti is látjátok, hogy az ünnepi áhítat kimerül a közösségi oldalakra feltett posztokban.
Angyalkákban, szép szavakban, fényváró meditációkban.
Biztosan sokan megdöbbennének, ha egy Angyal komolyan venné, és teljesítené, az ott feltett kívánságokat.
Elvenné a pénzt, hogy ne kelljen vásárolni.
Senki sem kapna ajándékot, csak összegyűlne a család, a rokonok, a barátok.
Mindenki kapna enni, gazdag, szegény, ugyanazt.
Kint esne a hó, és bent, minden szobában meleg lenne, hajléktalannak is helye lenne.
Mindenki szívében békesség lenne, és valódi szeretet.
Az élet szép! Mondják a tévében. Egy parfümöt reklámoznak.
Etetik a rossz farkasunkat.
Pozitív végszónak, a jó farkasunknak, álljon itt egy Gárdonyi idézet:
“Légy az, kiből árad a nyugalom. Légy az, kire nem hat a hatalom. Nyújtsd oda, hol kérik a kezedet. S menj oda, hol fázik a szeretet.”