Túl az élet delén, néhány durva fordulattal az ember háta mögött, megtanuljuk értékelni a dolgokat.
Ezt, egy ideje észlelem, miután túljutottam, hogy sirassam és sajnáljam magam.
És, okoljak Istentől a Sorsig mindenkit érte. Magamat is beleértve.
A napokban láttam, hogy egy nő, gázpalackot tolt, kerékpáron. Szakadt az eső, fújt a szél.
Én szembe mentem egy meleg, kisautóban. Elöntött a hála, hogy mennyivel jobb helyzetben vagyok.
Azután eszembe jutott, mennyire boldog lesz, ha hazaér. Belép a meleg házba, és leveti a vizes ruhát. Micsoda jó érzés lesz!
Mert, rossz után tudjuk igazán értékelni a jót.
Az, hogy a házban nem esik az eső, meleg van, a száraz ruha, természetes. Nem kelti bennünk önmagában öröm érzését.
De, ha elázunk, hideg időben!
Az anyagiak megítélése is megváltozik.
Most, jóval kevesebből élek, mégis sokkal gazdagabbnak érzem magam.
Régebben, mindig hiányzott valami. Ma értékelem, amim van, és hálás vagyok érte.
Érzelmeket is másképpen élünk meg.
A szerelmet már úgy várjuk, hogy kívülről is képesek vagyunk rátekinteni.
A fiatalkori szerelem természetes, ahogy a szeretkezés is.
Aztán a szerelem szeretetté alakul, a szeretkezés pedig napi rutinná, majd hetivé és így tovább.
Természetes lesz, mint a száraz ruha.
Aztán, ha mindez véget ér, akkor döbbensz rá, hogy mennyire természetes volt, és mennyire nem értékelted.
Most már egészen másképpen várod, hogy még egyszer valaki rád találjon, valakire rátalálj.
Ha felbukkan valaki, már alakul is az érzés.
Hátha Ő az!
Jönnek a levelek, szimpatikus.
A várakozás felerősödik.
Jön a találkozás.
Nem Ő az.
Nem, ki? Azt nem tudom, de nem jött azonnal az érzés, a szerelem első látásra.
Levelezünk.
Olyanokat ír, hogy az ember belül átmelegszik.
Az összes érzékszervével rád figyelt, lefényképezett. És tetszett neki, amit látott.
Ezt írta, és hasonlókat.
És, újra várakozol. Hátha tévedtél.
Hátha mégis Őt várod.
És, újra reménykedve várakozol, a következő találkozásig.