A napokban találkoztam egy régen látott ismerőssel.
Évek óta nem beszéltünk, és én döbbenten tapasztaltam, hogy az élete semmit nem változott.
Ugyanakkora zűrzavar van körülötte.
Mesélt, és tényleg úgy tűnik, a sors, a körülmények összeesküdtek ellene.
Válás, munkahely elvesztés, devizahitel, lakás elvesztés, csapnivaló párkapcsolatok, zűrös gyermek kapcsolatok és még sorolhatnám.
Nézem a külsejét, és látom, hogy gyászolja magát.
Nem tud róla, de sugárzik belőle.
Mosolyog, mert pozitív ember, mondja.
És erős, mert ezt a sok sorscsapást túlélte.
Miközben fekete ruhákban jár, hosszú fekete kabátban, hosszú fekete haja van, feketével kihúzott szemöldök, szemhéj.
Bent ragadt egy mártír szerepben, amit valamikor felvett, sok-sok éve.
Akkor, az elején nem vette észre, hogy neki is része volt, hogy úgy alakult az élete.
Mert, részünk van a sorsunk alakulásában, akár elfogadjuk, akár nem.
Olyan, hogy előre megírt sors nem létezik.
Legfeljebb egy forgatókönyv, ami tanít, és addig irányít, cincál jobbra-balra, míg rá nem jövünk, hogy mi hoztuk létre, és kilépni is mi tudunk.
De, csak akkor, ha megértjük.
Megírtam neki, de nem értette.
Nem értette, hogy a mártírság nem azt jelenti, hogy valaki panaszkodik, vagy sajnáltatja magát, hanem azt, hogy mit sugároz a külvilág felé.
A kriminalisztika és a pszichológiai ezt áldozat típusnak hívja.
Közismert tény, hogy bizonyos emberek gyakrabban lesznek bűncselekmények áldozatai.
Ahogy szép és kifejező nyelvünk mondja, vonzza a bajt.
És a baj csőstül jön.
Tudom, mert én is voltam benne.
Lementem jó mélyre, megnézni, mi van a nyúl üregében.
Ma már tudom, hogy miért van az, hogy az özvegyeket, csapás hátán csapás éri az első időben.
Amikor a legmélyebben vannak egyébként is.
Azért, mert, többnyire áldozatnak érezzük magunkat.
Itt hagytak bennünket, egyedül oldani meg az életet, és annak minden problémáját, ami ránk ömlik.
Szó szerint.
Minden elromlik, ami elromolhat, betegségek, kisebbek, nagyobbak, anyagi gondok, sőt még az időjárás is ellenünk van.
Nekem legalábbis, akkor volt az a bizonyos március 15-e.
És, nagyjából addig tart, míg el nem határozzuk, hogy elfogadjuk a helyzetünket és kiutat keresünk.
Felállunk, és elindulunk kifelé.
Egyedül, segítség nélkül.
Ez az egyik kulcsszó.
Nyilván segít a család, a barátok, de a legfontosabb, hogy megértsük, egyedül kell kilépni.
Aki külső segítséget keres, az benne ragadhat, nagyon könnyen.
És, újra meg újra visszakerül.
Ez nem csak az özvegyekre vonatkozik, hanem mindenki másra, aki áldozattá válik.
Az özvegyekét ismerem, és megértettem.
Ameddig benne voltam, hiába vártam, hogy jöjjön valaki, aki kihúz, csak olyanok jöttek, akik leültek mellém.
Amit elmondott, leírt, mind igaz.
Hogy ki, milyen csúnyán bánt vele, mennyi rossz történik körülötte, látszólag véletlenül.
Csupán a miértet nem érti, és a részét ebben a játékban.
Nem okoskodni akarok, és el sem ítélem, mert én is átmentem ezen a helyzeten.
Csupán megosztom, amit megértettem, hátha másnak is segít felemelni a fejét, aki elolvassa, és elgondolkodik a saját sorsán.
És új lapokat oszt magának.
Egy nyerő játszmához.
Mert játszunk, és csak játsszuk, hogy játszunk.