Mostanában sokat jár az eszembe anyai nagyanyám.
Idős korában Nani néninek hívták, nagyon beillik az Ena sorozatba.
Talán, nem is véletlen.
Szinte semmit nem tudunk a fiatal koráról, még a nevét sem egyformán írják, hivatalos iratokban sem.
Már csak egy lánya él, 86 éves, és azt mondja, hogy nem ismerte a nagyszüleit, és Nani néni, (Anna), szinte sohasem mesélt a gyermekkoráról, fiatalságáról.
Talán így van, talán csak nem figyeltek rá, ahogyan legyintünk, ha az öregek mesélni kezdenek.
Többnyire ugyanazokat a történeteket.
Pedig, ha kérdeznénk, sok mindent megtudnánk, mert előjönnének az emlékek.
Megismernénk, megértenének az életüket, a saját életünket, önmagunkat.
Miért lettünk azok, akik lettünk, milyen sors terheket, mintákat viszünk tovább.
Azt mondják, többnyire az unokákban jelentkezik legerősebben a családi minta, karma, sors.
Talán, ez is része a DNS kód rendszerünknek, auraruhánknak, nemcsak génjeinknek.
És itt van a legnagyobb esély is a változtatásra, hogy kilépjünk belőle.
Ha, már észrevettük, megértettük.
Legalább részben.
Sok olyan bejegyzést olvasok manapság, ahol a családot, apát, anyát okolják az elrontott életért.
A fiatalok még nem tudják, mennyire könnyű rossz szülőnek lenni, még jóakarattal is, az idősebbek pedig nem akarják meglátni a párhuzamot a sorsukban.
Talán, nem is foglalkoznak vele.
Többnyire jó anyák akarunk lenni, és a legjobban felnevelni, szeretni a gyermekünket.
Hogy miért siklik ez néha félre, ki miért lett az aki, miért tette azt, amit tett, legjobban akkor tudjuk megérteni, ha már magunk is rájövünk, hogy nem is olyan egyszerű dolog ez.
Amikor a családban tekintünk vissza, anyáink, nagyanyáink sorsára, akkor pedig szinte fény gyúl az elménkben és a szívünkben, a megértéstől, a megbocsátástól, a szeretettől.
Mert rájövünk, hogy ők is voltak szeretni való, édes csecsemők, szeretetéhes kicsi lányok, nagyreményű kamaszok, jobb életre, boldogságra vágyó asszonyok.
Nagyanyám nem volt jó anya, és nagymama sem.
Én alig ismertem, az unokatestvéreim mesélték, hogy mindig rájuk szólt, ha ettek.
Hogy állandóan csak esznek, mint a sáskák.
Két háborúval a háta mögött, betegeskedő férjjel, négy gyermekkel, akik mindig éhesek, nem lehetett könnyű.
Háború után elnézni, ahogyan beszolgáltatják, elviszik, amit megtermeltek, miközben mindenki enni kér….
Érzékeny idegrendszerével sok mindent előre megérzett.
Többnyire rosszat, mert nehéz időszakban élt.
Egyszer ki is akart lépni belőle…
Már formálódik bennem az élete, látom magam előtt a „filmet”.
Egy-egy felvonást.
Összeszorul a gyomrom az érzéstől.
Ha összeáll a kép, megírom.
Én sok mindent megértettem anyámról, ha nagyanyám sorsát nézem.
És, magamról is.
A közös sorsunkról.
Neveljük a gyermekeinket, ők pedig bennünket.
Élni akarunk, keressünk a boldogságunkat, miközben boldog gyermekkort szeretnénk biztosítani utódainknak, hogy erős, egészséges felnőttként lépjenek a nagybetűs Életbe.
Hogy, jobb sorsuk legyen, mint nekünk volt.
Határozottan látjuk anyáink hibáit, és megesküdünk, hogy mi olyanok nem leszünk.
Úgy nem viselkedünk, olyant nem mondunk, nem teszünk.
Egy idő után észrevesszük, hogy mégis…
Eleinte tiltakozunk, majd, jó esetben megértjük, hogy anyánk miért lett olyan, miért tett olyant.
Ő is élt, ahogyan tudott, tette, amit tudott.
A családban, ahova leszületett, megszületett, ahol szülei is küzdöttek a saját sorsukkal.
A világban, ahol háborúk vannak, éhezés, betegségek.
A világban, ahol szerelmek születnek, apró örömök állnak össze, hogy boldoggá tegyenek bennünket.
A világban, amit meg kell ismerni, érteni.
A nagyvilágot, a család világát, a belső világunkat.
Megérteni, és megbocsátani.
Hogy majdan, bennünket is megértsenek, nekünk is megbocsássanak.
Ezért kell megismerni a múltunkat, anyáink, nagyanyáink múltját.
A férfiaknak, fiúknak pedig apáik sorsát.
Nekik sokkal nehezebb, mert keményebbek.
Könnyebben elítélnek, nehezebben bocsátanak meg.
Az olyan nem férfias, egy férfi kemény, következetes.
Pedig, hátra is kell nézni néha, hogy megértsük magunkat.
Hogy képesek legyünk, magunkkal is őszintének lenni, és visszanézni.
Belenézni a tükörbe, amiből én nézek vissza, de anyám és nagyanyám szemeit is látom, sőt a mélységben, egyre távolabb, sok-sok anya néz ránk, várja tőlünk az ítéletet és a feloldozást.