Nem tudom, Ti hogy vagyok vele, de én a mai napig képes vagyok meglepni saját magam.
Teszek olyan dolgokat, melyek kimenetele kiszámítható, a gravitáció ismeretében, matematikai képlettel, előre leírható.
Én mégis megpróbálom, hátha…
Ilyen az, ha benyomunk még egy poharat, ahova alig fér be, és, ha újra kinyitjuk a szekrényt, kiszámítható, milyen gyorsasággal esik apró részecskékre.
A héten sajtos makarónit főztem.
Az első, és talán az egyetlen étel volt, amit főzni tudtam, amikor férjhez mentem.
Még a gimiben tanultam, ha jól emlékszem gyakorlati órán.
Szóval, több mint negyven éve főzöm.
És, mégis.
Két főre nem vettem elő a tésztafőző edényt, csak egy kisebb fazékban kifőztem a tésztát, és olyan szűrőtálba szűrtem le, aminek felül volt egy vékony fogója.
Olyan, amin lehet hintáztatni, előre, hátra.
A tészta kifőtt, én leszűrtem, majd felemeltem a szűrőtálat, hogy lecsepegjen.
Az hintázott egyet, és előrebukott.
A makaróni, mint egy rakás óriás giliszta, csúszva, mászva megindult a lefolyó irányába.
Az pedig nyelte szorgalmasan, ahogyan a tacskónk szálanként beszippantja, ha tésztát kap.
Én utánakaptam, próbáltam menteni a menthetőt, így jól elégettem a kezem a forró vízben, ami a mosogatóban maradt, mivel a tészta eltömítette a lefolyót.
Engedtem rá hideg vizet, hogy lehűtse, és ki tudjam szedni, de csak megkönnyítettem a tészta útját.
Kővé meredten álltam, és néztem, ahogyan szálanként tűnik el az ebédünk.
A lefolyó, nagyokat böfögve, nyelte a félbetört spagetti szálakat.
Közben arra gondoltam, hogy kár volt ilyen gyorsan megjavítani a lefolyót, a páromnak, a napokban.
Négy évet kibírt, még férjem halála után eldugult, és nem csináltattam meg, mert fel akarták törni az új járólapot.
Végre újra működött, és most nyeli a makarónit.
Két személyre.