Kovács György munkájához
Öregszik. Lassan felelnie kellene, hogy megérte-e. Emberi életre vágyva kilépni az angyallétből.
Kezét imára kulcsolta. Ránézett. Öreg, májfoltos, görcsös, csontos kéz volt. Kidudorodó kékes erek borítják. Szétnyitja összekulcsolt kezeit. Tenyerén az emberi élet lenyomata.
Hátán érzi apró, csontos szárnyait. Tollai nincsenek, csak a váz, rászáradt, ráncos, öreg bőrrel borítva. Ez is most nőtt rá vissza. Hogy újra angyalnak készül, vissza ahonnan jött.
Mielőtt leszületett, gyönyörű, hatalmas, könnyű páraszárnyai voltak. Egyetlen parányi mozdulattal is hatalmas tereket volt képes beszárnyalni pillanatok alatt. Szabadon mozgott térben és időben.
Miután világra jött, nehezen szokta meg az anyag vonzását, sűrűségét, ellenállását. Üvöltve csúszott át az utolsó alagúton. Szárnyait elvették, üres lappal, üres zsebbel jött, ahogyan majd megy vissza is. Gyűjtögetni kezdett, vágyain szárnyalt tovább. Megtanult járni, beszélni, emberként viselkedni, és lassan teljesen elfelejtette honnan jött. Néha, álmában bevillantak képek, lebegett a létben.
Emberként, testi szükségletei irányították. Már anyja hasában megismerte azokat. Életképes anyagi testet kellett növesztenie, adott idő alatt. Ez később is így maradt, mert az emberi lét véges. Mindenre szabott idő van. Ő is végigjátszotta szerepét, és most az utolsó felvonás előtt magára maradt.
Megmozdul. Érzi, hogy a szögesdrót a húsába mar. Nem tudja, hogy valóban szögesdrót fészken ül, vagy csak gondolata játszik vele. Az érzés valóságosnak tűnik, igazi fájdalomnak.
Mint, amikor egy öreg bükkfának dőlve megérezte a benne áramló életet, a szentlélek erejét. Vagy, amikor egy univerzumról szóló film kapcsán belenézhetett Isten szemébe. Mert Ő tudja, hogy Isten van. Csak hagyja, hogy az emberek játszanak ezen a földi játszótéren.
Imára kulcsolja kezét. Tekintete könyörgővé válik. – Kérlek!- buggyan ki a száján hirtelen, hangosan. Elszégyelli magát. Te tudod – mondja. Azután alázatosan lehajtja a fejét.
Lemászik a szögesdrót fészekről, és elindul, hogy kivigye sétálni a kutyát. Útközben két barátjára gondol, akik hasonló fészken ülnek. Maguknak rakták. Mert a fészkünket magunk rakjuk össze, felmászni, lemászni is egyedül tudunk róla. Segíteni sem tud senki. Sem család, sem barát.
Csak magunk tudunk elindulni, ha eszünkbe jut, hogy van még valahol egy vers nekünk. Mert van még valahol egy vers nekünk.
Addig nem felel, nem tud felelni arra, hogy milyen volt embernek lenni, míg meg nem találja azt az utolsó verset. Mert van még valahol egy vers nekünk.
Felébredt, megmozdult. Érezte, hogy megböki valami. Odanyúlt. A szemüvege fém nyele volt, lecsúszott róla a műanyag, azért szúrta meg, mivel ráült. Úgy látszik leesett, amikor elaludt olvasás közben. Fura álma volt, angyalokról. Biztosan az Öreg angyal szobor miatt. Az utolsó gondolat megmaradt benne.
Ülünk, szögesdrót fészkünkön, fióka szárnyainkkal, és keresünk, várunk, mert van még valahol egy vers nekünk.
„kell lenni, mert van valahol, van egy vers
van egy versed még valahol” (Keresztes József)
Felkel a fotelból, hívja a kutyát, kiviszi sétálni.