Élni olyan, mintha vízre szállnánk.
Akkor megyünk bátran vízbe, ha biztonságban érezzük magunkat, leér a lábunk, vagy jól tudunk úszni, vagy van mellettünk valaki, akibe belekapaszkodhatunk, ha gödörbe lépünk.
A legjobb, ha úszni is tudunk, a víz sem túl mély, és van is kibe kapaszkodni.
A mindennapokban, ha társ van mellettünk, biztonságot ad, és könnyebben ficánkolunk.
Természetesen normál társkapcsolatra gondolok.
Én ezt a biztonságot is elveszítettem párom halálakor.
Nem volt Ő egy matyóhímzés, ahogyan én sem vagyok az, de mindig számíthattunk egymásra.
Amióta eltűnt egy pillanat alatt az életemből, a szorongás lett helyette szinte mindennapos társam. Alapból is ilyen vagyok, és gyermekkorom is tett rá, de jóval kevesebbszer jött elő mellette.
Bátran léptem akár tanulásban, akár munkában, mert itt volt.
Még a bokámat is bátran törtem el, mert itt volt.
És ez nem vicc, mert kimutatott tény, hogy az egyedül élők sokkal jobban vigyáznak magukra. És az is tény, hogy aki ápol valakit, jóval ritkábban betegszik meg. Mert, nem teheti, szükség van rá.
És, persze egyedül nem engedhetünk meg olyan úri allűröket, mint a tériszony.
A gyermekkoromról talán külön írok, de tény, hogy az alkohol miatt már anyám hasában megrendülhetett a biztonságérzetem. Persze, nem Ő ivott.
Nem sokra emlékszem, talán el is dugtam magamban, de, ha visszamentem meditációban, mindig az a kép jött elő, hogy kicsi gyermekként ülök egy szőnyeg közepén, egyedül vagyok, és félek. Nagyon félek.
Szüleim elváltak, és akár hogyan is volt, örülök, hogy a kölcsönös gyűlölet és körülöttünk (értünk) folyó harc ellenére is, mindkettejükkel halálukig, napi, jó kapcsolatban voltam.
Megbocsátásban jó vagyok.
Azzal, hogy párom ilyen váratlanul tűnt el, belém rögzült egy állandó félelem, hogy valami megint eltűnik. Egy állandó szorongás, aggódás valami miatt.
Ha valaki nem azonnal reagál, vagy nem jön, vagy nem hív, vagy nem veszi fel a telefont, már kúszik is a gyomrom felé a szorongás.
Történt vele valami, megbántottam, meggondolta magát, eltűnik végleg.
Ha kiég egy égő, talán leégett a hálózat és megint hónapokig csak részben lesz villany.
Ez a megfoghatatlan félelem sokkal rosszabb, mint a valós. Az kezelhető. Vettem egy gázspray-t, riasztóm van, (bekötve) kamera rendszerem.
Most úgy érzem, a biztonság hiányát tudom a legnehezebben kezelni.
Szép életünk volt, néha már giccses pillanatokkal. Azt hiszem, ezt hívják boldogságnak. Az ilyen pillanatok összességét. Akkor nem így gondolunk rá, mert nem is gondolunk rá, csak élünk. De belevésődnek a retinánkba, a lelkünkbe.
Két ilyen pillanatot leírok.
Az egyik, amikor egy hétvégi délutánon ültem a kerti tó partján. Nyár volt, kezemben egy pohár sör.
Néztem a halakat, az üres vízfelületen fel-felbukkantak, a tavirózsák hétágra nyíltak.
Hátam mögött Vadóc lovunk feküdt, rajta unokám.
Lányom a tó másik felén játszott a kutyákkal.
A férfiak messzebb tárgyaltak valamit.
Távolban a ház, hatalmas fenyők között, és csend volt, mindenki pihent a szomszédok közül is. Csak a verebek nyüzsögtek.
Láttam az egészet egy képeslapon.
Giccses volt, nagyon giccses.
A másik, a pénteki napok, amikor munka után unokámmal megjöttünk, elpakoltunk, megbeszéltünk, átöltöztünk, és leültünk társasozni.
Néztem őket.
Unokám megszólalt:
– Oda nem léphetsz Papa!
– Hát hova léphetek? – kérdezte párom.
Persze, tudta, csak hagyta, hogy unokám megmutassa, milyen okos, mert Ő tudja, amit a Papa nem.
Néztem őket, és a szívemet elöntötte a szeretet és a hála.
Egy pillanat eltűnt a heti stressz, a munkahely.
Csak ez a pillanat volt.
Most is itt élek, tó is van, kutyák is. Jönnek is hozzám.
Szép pillanatok is vannak.
De, valahogy minden más lett.
Eltűnt a biztonságom. Három éve.
Még mindig siratom.