Egy nagyon kedves ismerősöm mesélte az alábbiakat:
Pár hónappal, vagy talán évvel ezelőtt, valamiért Budapestre ment.
Ő egy vidéki nagyvárosban él.
A villamoson megérezte, hogy egy ismeretlen férfi nagyon nézi.
Leszállt a megállónál, a férfi is, és hozzálépett.
Beszédet kezdeményezett, nem hagyta lerázni magát.
Amikor megtudta, hogy vidéki, próbálta a telefonszámát elkérni.
Nem adta.
Közben megérkezett, akivel találkozni készült, így az „ismerkedésnek” véget vetett.
Csak egy kellemes érzés maradt benne.
Minden nőnek jól esik, ha ötven évesen ilyen reakciót képes kiváltani egy idegenből.
Akkor is, ha jóval fiatalabbnak látszik a koránál, már csak a hivatása miatt is.
Decemberben ismét Pestre ment.
A metróra várva állt a peronon.
A szerelvény befutott, és, ahogy suhant el előtte a szerelvény, döbbenten látta, hogy a férfi, aki egyszer megszólította, ott állt.
Azonnal hátralépett, be a tömegbe.
De a férfi most is észrevette és leszállt, majd visszament vele, amerre ő tartott.
Most már megadta neki a telefonszámát.
Nem tudott ellenállni ennyi „véletlennek”, és a férfiből áradó „valaminek”.
Már a vonaton hívta, de nem vette fel, nem szeretett idegenek előtt telefonálni.
Hazaért, szinte azonnal ágynak dőlt.
Minden porcikája fájt, alig tudott beszélni.
A telefon, hívást jelzett.
Újra, meg újra, aztán abba maradt.
– Mit szólsz hozzá?- kérdezte tőlem, miután elmesélte.
Hazajöttem, lecsuktam a szemem, és ezt láttam.
Az eset 1722 május 27-én történet.
Valahol, a Balkánon, egy uradalom közelében lévő kis faluban, felakasztottak egy cigány fiatalembert.
Gyilkosságért.
Az történt, hogy elvágta a torkát az úrfinak.
A fiút, akit felakasztottak, Zsolinak hívták.
Bár, a balkáni cigányoknál nem volt szokás, neki cigány neve is volt, Csurár.
Jól bánt a késsel.
Kis korától járta apjával a környékbeli erdőket, dézsmálták az uradalom vadjait.
Pillanatok alatt feldolgozták az elejtett állatot, a húst megették, a szőröket kidolgozták, és becserélték a környékbeli vásáron.
Életre való, erős, sudár fiatalember volt, égető fekete szemekkel.
A falu szélén laktak, hat másik cigány családdal együtt.
Úgy éltek, mint egy nagycsalád, gyakran egymás között is házasodtak.
Történt, hogy két családban is egyszerre született gyermek.
Egy fiú és egy lány.
A fiú Zsoli volt, a lány nevét nem tudjuk.
A lányról csak annyi maradt fent, hogy varázslatos szemei voltak.
Már születésekor mindenki döbbenten ált a teknő mellett, amibe helyezték, mert a homályos szemhártyán keresztül, a sötétben is világított.
Hamarosan tisztán lehetett látni, hatalmas kék szemeit.
Nézése olyan volt, mintha mindenre rácsodálkozna a világon.
A többiek igyekeztek kerülni a tekintetét, mert elterjedt róla, hogy belelát az emberek lelkébe.
Anyja ki is használta a kislány különlegességét, hamar megtanította a kártyavetésre, és együtt járták a falu házait, a környékbeli vásárokat.
Zsoli és a lány együtt nőtt fel.
Összeillettek, mindenki természetesnek vette, hogy egy pár lesznek.
Ők is úgy hitték, mindaddig, míg fel nem bukkant az úrfi.
Nagyjából, a fiatalokkal egy időben születhetett, az uradalomban.
Eleven fiúcska volt, sokat játszott a faluban lakó gyermekekkel, akik, hoztak neki az erdőből áfonyát, kisnyulat, kismadarat.
A szolgálok kíséretében gyakran járt a faluban, szüleivel együtt lovagolt, vadászott.
Mire felnőtt, úgy ismerte a környékbeli hegyeket, tisztásokat, mint a tenyerét.
Imádta a természetet, a hegyeket, az erdőket.
Egy napon, lovaglás közben találkozott egy cigánylánnyal, aki gombát gyűjtött az erdőben.
Amikor a lány mellé ért, a tekintetük összetalálkozott.
És, egymásba kapcsolódott.
Csak pár pillanat volt az egész, aztán mindegyikük ment az útjára.
Csakhogy, mindkettejük lelkében ott maradt a másik tekintete, és fel-fel bukkant.
Lassan már nem is tudtak másra gondolni.
Amikor pár nap múlva újra találkoztak, már nem volt kérdés, hogy egymást akarják.
A férfi leterített köntösére feküdtek.
Kezüket összekulcsolva, hanyatt, néma csendben nézték a fák között átszűrődő napsugarakat.
Amikor már egyszerre lüktetett a testük a közös érzéstől, egymás felé fordultak, tekintetük összefonódott, majd a testük is.
Egy egész napot végig szeretkeztek.
Mást nem akartak egymástól, tudták, hogy nem is lehet.
Mindketten az esküvőjükre készültek.
Mindketten mással, más szokás szerint.
A cigánylány Zsolival, akivel együtt nőtt fel.
Szerette ő a fiatal férfit, a kezdetektől.
Ahogyan szereted a testvéredet, a szüleidet, a barátaidat.
Nem is gondolta, hogy létezik olyan érzés, ami felülírja ezt.
Ami történt, csak egy alkalom volt, és nem bánta meg.
Utólag, az életét is oda adta volna érte, ha előre tudja, hogy van ilyen.
Amikor este hazament és lefeküdt a vackára, azonnal érezte, hogy valami megváltozott benne.
Tudta, hogy olyan valamit kapott, ami keveseknek adatik meg, de azt nem, hogy mást is kapott.
Egy új élet csíráját a méhébe.
Itt aztán sötétség van a történetben.
Egy biztos, Zsoli, (Csurár) megölte az úrfit, akitől a szép szemű cigánylány gyermeket várt.
Azt, hogy mi történt nem tudjuk, csak annyit, hogy a szép cigánylány megszülte a gyermeket, egy kislányt, és egyedül nevelte fel.
Többet nem tudunk.
Ennyiről lebbentette fel Maja a fátylát.
Még annyit tudunk, hogy most többen itt vannak a történetből.
Talán, hárman is.
Az egyik, aki most felbukkant.
Nem tudjuk, ki ő, és mit akar.
Csak azt, hogy része volt a történetben.
Ha, igaz, hogy van örök élet, és néha tényleg beláthatunk Maja fátyla alá.
Ha, nem, csak egy történet.
Szeretettel.