Kellettem is meg nem is, ennek a Világnak,
Anyám, s apám között sötét felhők jártak.
Szerettek is meg nem is, mikor együtt háltak,
Hogy életet adjanak két vadvirágnak.
Héja nászuk egyik gyümölcse én lettem,
Hálás vagyok érte, hogy megszülethettem.
Mint hagymahéjat hántom le magamról sorsukat,
Hogy fájdalmuk nélkül járjam már az utat.
Pereg a homok, telik az időm, már 66 éves lettem.
Megállok, s nézem az útelágazást, ahova értem.
Azt mondják, a 66-os úton mindig van virág,
Csak állok és nézem, merre tart a világ.
A kerék, amiben ülünk oly gyorsan halad,
Az Idő azonban hol áll, hol gyorsan szalad.
A fél életem eltűnt egy pillanat alatt,
A pokol, a sötét azonban, évekig társam maradt.
Döntöttek odaát, állj fel, ebből elég!
Valaki lehajolt, és nyújtotta a kezét.
Ezt a kezet ismerem, ez biztonságot ad,
A szeme is ismerős, lelkem a múltban kutat.
Mintha lettünk volna már ketten,
Párban, valamikor régen.
Messzi pusztán, dúsan virágzó réten.
Szemében zöld mező, s kék szín, mint az égen,
Benne barna pöttyök a hegyek,
Belém égtek egykor, hogy felismerjelek.
Tükröm vagy, tanítasz szeretni,
Téged, és benned magam, végre elfogadni.
Kezem kezedbe csúsztatom, s elönt a hála.
Összetartozunk, hogy meddig, ki bánja!
Kertész leszek, fát nevelek, ültetek virágot,
Megmenteni én már nem akarom ezt a világot.
Megyek veled kézen fogva a 66-os úton,
Tanulom Benned magam, minden napon.
Mire a végére érünk, talán magamra ismerek.
És már nem lesznek érdekesek a régi életek.
Győr, 2020-10-26