– Csúnyácska – mondta anyám a húgának, aki látogatóba jött hozzánk, miután megszülettem.
Engem nézett, és egy kicsit csalódott volt, hogy nem olyan voltam, mint az a bizonyos, szép baba, amire annyira vágyott valamikor.
A szép baba után áhítozó gyermek, örökké benne maradt.
Szeretett, és akart Ő engem, nagyon.
Megküzdött érte, hogy megtarthasson.
Apám nem akart még egy gyermeket, már volt egy fiúk.
Amikor megtudta, hogy anyám újra várandós, részegen megfenyegette, hogy kitapos belőle.
Már akkor része voltam a veszekedéseknek, verekedéseknek.
A maga módján apám is szeretett, ahogy az ital engedte, főleg a vége felé, amikor egyedül maradt, és csak én törődtem vele.
Szüleim, hat éves koromig éltek együtt, akkor elváltak.
Anyámról írni fogok, ha már képes leszek rá. Nagyon szerettem és kötődtem hozzá, főleg kisgyermekként és felnőtt koromban.
Kamaszként, kölcsönösen nem értettük meg egymást, és én sokáig tagadtam, hogy bármiben hasonlítanék rá. Mára már sok mindent megértettem, büszke vagyok Rá, és hálás mindazért, amit kaptam tőle. Jót is, rosszat is.
De most, a bennünk, halálunkig élő, sértett gyermekről írok.
Karácsony előtt, már többször tapasztaltam, hogy azonos lelkületű emberek között, hihetetlen mélységekből jönnek elő emlékek, fájdalmak, sérelmek.
Hatvan felett jártunk többnyire, akik beszélgettünk. Csupa „erős” nő.
Külsőleg, viszonylag jó karban, többnyire vidámak, páran még egyedül élnek, vagy társas magányban.
Kártyát húztunk és beszélgetni kezdtünk.
A jelenből indultunk, és az indulásig jutottunk.
Mélységesen megérintett, hogy mennyire hasonló körülmények között kezdtünk, és mennyire bennünk él még az a gyermek, minden fájdalmával, sérelmével.
Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy nekünk nehezebb, mint másoknak, talán azért, mert a rossz dolgokról nem szívesen beszélünk, így ritkán tudunk meg ilyen információt a többiekről.
Furcsa módon, ahogy fordul az emlékezet a kor előrehaladtával, felerősödnek a régi emlékek.
Talán, azért van ez, mert elkezdjük feldolgozni a szerzett tapasztalatokat.
Már, akik esélyt kapunk rá.
Felszínre jönnek rég eltemetett érzések, anyánk hasában szerzett emlékek.
– Nézd a karomat! Férficipő sarokvasa. Egy verekedés nyoma- mondja, és mutatja egyikünk.
Testi nyom nem mindig marad, de lelkünkben hordozzuk egy életen át, a veszekedések, verekedések nyomát.
Volt, akit hetekig nem nézett meg az apja, mert fiút várt.
Volt, akit állami gondozásba akartak adni, és hallotta, amikor a tanár csodálkozva kérdezte az okot, mivel nagyon jó tanuló volt.
Volt, aki csak véletlenül „rendezte át” szülei felnőtt korát.
Alkohol Úr, szinte mindenkinél szerepet kapott.
Emlékszem, egy régebbi alkalommal, mesélte közülünk valaki, hogy Ő akkor volt boldog gyermekkorában, ha beteg volt. Ha, kórházba kerülhetett.
Mert, mindenhol jobb volt, mint otthon.
Betegeskedett is, gyakran.
Nem hiszem, hogy különleges társaság lettünk volna.
Sőt, inkább azt gondolom, hogy meglehetősen gyakori a hasonló életkezdet.
Az ilyen indítás pedig, erősen belénk kódolja a vágyat, hogy szeressenek.
A vágyat, hogy jól tegyük a dolgunkat, hogy megfeleljünk, mert akkor szeretni fognak, és megkapjuk azt a Babát, azt a szeretetet, amire szükségünk lett volna akkor, és van ma is, sőt lesz halálunkig.
És a szorongást, hogy mégsem tesszük jól, mégsem vagyunk elég jók.
Ésszel, persze már tudjuk, hogy nem tudunk mindenkinek megfelelni.
Sőt, igazán, talán senkinek sem tudunk.
Mindig teszünk, mondunk olyant, ami valakinek nem megfelelő.
Mindenkinek más a vágya, az elképzelése, a saját igazsága a világról, az emberekről.
Még a szűk családon belül is.
Azt olvastam valahol, hogy érzelmileg egy skálán besorolhatók vagyunk, mondjuk egytől, százig.
Az elején a szadista, embereket, állatokat érzelem nélkül kínzó lények állnak, a másik végén az extra szenzitív emberek, akik a körülöttük lévő világ minden rezdülésére érzékenyek.
Talán, ezért lehet az, hogy a gyerekkori sérülések, más, más irányba tolnak bennünket ezen a skálán.
Egyik ember azért veri a gyermekét, mert őt is verték, a másik, pont azért nem veri.
Gondolom, a többség olvasta, vagy halotta a hírt, az „anyáról”, aki meggyilkolta újszülött gyermekét, majd feldarabolva kidobta.
Átöltözött, és visszament a szilveszteri buliba.
Vajon, neki milyen gyermekkora lehetett?
Az látszik, hogy milyen irányba tolta az érzelmi skálán.
Mélyre, nagyon mélyre.
Mekkora elszántság lehetett benne, hogy megszüntesse a problémát, ami megakadályozta őt abban, hogy élvezze az óév búcsúztatót!
Dédelgetjük bensőnkben a gyermeket, akik voltunk valamikor. Hiába változunk az idővel, mélyen bennünk marad.
Irányítja érzelmeinket, tetteinket.
Ha már rájöttünk, hogy így van, hívjuk néha elő, hogy kicsit megvigasztaljuk, megpuszilgassuk.
– Jól van kicsim, minden rendben van, anya szeret téged!