Pár napja, szörnyűséget álmodtam. Elég különös, mert egy ideje nem emlékszem az álmaimra. Most kettő is megmaradt bennem.
Az első egy kutyáról szólt, aki kíváncsiskodott, ezért hurokkal elkapták, és levágták az egyik lábát, majd elégedetten mondták neki, hogy tessék, most kíváncsiskodjon! És nézték, hogyan vergődik.
Szörnyű volt.
Érdekes, hogy én nem sajnáltam, csupán nem értettem, hogy miért nem áll lábra.
Tudom, hogy a kutyák három lábon is simán tudnak menni. Régóta vannak kutyáink, és, ha valami történik az egyik lábukkal, három lábon jönnek segítségért.
Arra is gondoltam (álmomban), hogy akár növeszthetné is, például agykontrollal.
Reggel, amikor felébredtem, már tudtam, hogy ez az álom az én életemről szól.
Előző nap voltam egy ingyenes meditáción, ahol végig mentünk az életutunkon.
Leírom, mert érdemes végigmenni rajta.
A szokásos lazulás után egy fényes úton mentünk végig.
Három megálló volt, egy patak, egy fa és egy vízesés.
A patakot jól megnéztük, milyen a víz, milyen mély, milyen sebes sodrású, tiszta-e az alja, vagy tele van hordalékkal, milyen az íze.
Az enyém sekély volt, gyors sodrású, de tiszta medrű, és jóízű.
A fa először kicsi, fiatal csemete volt, majd átváltott a kerti nyírfára. Magas, sudár, egyenes törzsű, de a levele keserű ízű.
És jött a vízesés, ahol le lehetett tenni a terheket. A vízesés lemosott minden terhet a vállunkról, a bilincseket a kezünkről, a lábunkról.
A terheket, amiket cipelünk, a bilincseket, amik megkötik a kezünket, lábunkat.
A meditációt vezető asszony olyan volt, amilyennek szerintem egy hiteles tanítónak lenni kell. Szép volt, kiegyensúlyozott, magabiztos. Nyugalom, erő áradt belőle.
A szépség alatt a rendezett külsőt, a kisugárzást értem.
A meditáció végén volt egy rövid beszélgetés, amelyben jelezte, hogy sokan leszünk, akiknek még lesz jelzés azon túl is, amit ott tapasztaltunk.
És, persze, mindenki gondolkodjon el rajta, hogy miért zavaros a patak, keserű a fa levele.
Ehhez jött nekem még az álom.
Az én életem a háromlábú kutya.
Gondolom, már mindenki unja, én magam is, hogy három év alatt sem tudtam végleg összeszedni magam.
De, hát van egy mondás, nem az számít, hányszor kerülsz padlóra, hanem az, hogy hányszor állsz fel.
Hát, ebben lassan rekorder leszek.