Csenge tündérnek, Alíz tündérnek, és Pocaklakó tündérnek szeretettel
Tündérországban, valamikor az idők kezdetén, valóban tündérek éltek.
Parányi lények voltak, aprócska, színes, áttetsző szárnyakkal.
Testecskéjük a szivárvány színeiben pompázott.
Volt köztük szőke, barna, fekete hajú.
Fejecskéjükhöz képest hatalmas szemük volt, melyekkel, tágra nyitva csodálták ezt a gyönyörű világot.
Különleges szemeikkel nem csak láttak, de érzéseket, gondolatokat is közvetítettek.
Ha egymásra néztek, tudták, hogy a másik mit érez, mit gondol.
Többnyire szeretet és boldogság sugárzott belőlük.
Messziről nézve úgy tűnt, mintha színes szitakötők, különleges lepkék kergetőznének a réten a napsütésben.
Nektárral táplálkoztak, mint a méhecskék.
Összegyűjtötték a virágok porát, majd egy korty hajnali harmattal leöblítették.
Amikor már eleget ettek, a maradékot kosarakba szedték és bevitték a fák tetején található otthonukba.
Gyönyörű házacskáik voltak, pókhálóból készített falakkal, melyek közé színes virágokat szőttek.
A nap mindig besütött az ablakokon, az ajtó pedig nyitva állt, ezért odabent világos volt, langyos, tiszta levegő, finom illat.
Egy házban 21 tündér lakott.
Háromszor hét tündér a szivárvány színeinek megfelelően.
Volt három vörös, három narancssárga, három sárga, három zöld, három kék, három sötétkék, három lila.
Hét tündér nagyon okos volt, ők voltak a Szellemtündérek.
Hét nagyon erős, bátor, ők a Testtündérek.
Hét pedig különleges érzékeléssel rendelkezett, ők a Lélektündérek voltak.
Így együtt mindent meg tudtak oldani.
Nagy szeretetben, békességben, bőségben, boldogan éltek.
Napközben nektárt gyűjtöttek, majd játszottak egymással és a mező virágaival.
Este pedig a Lélektündérek meséltek arról, hogyan jöttek le a Szivárványhídon keresztül a Földre.
Valamikor, réges-régen amikor a Nap életet lehelt a bolygóba, víz lett és oxigén, a tengerek megteltek az élet csíráival.
Az Élet csírákat, a Nap ajándékát, kozmikus por formájában a tündérek hordták le a Földre, a Napsugár szivárvány létráján keresztül.
Amikor a tündérek leértek értékes csomagjaikkal, az addig színtelen világ, hirtelen színes lett.
Az Élet a tengerben sokasodni kezdett, majd benépesítette az egész bolygót.
Szebbnél, szebb színekben pompázó varázslatos világ jött létre.
És, a tündérek, még maradtak egy darabig, hogy élvezzék ezt a csodát, amit segítettek létrehozni.
Játszottak a mezőn, kergetőztek, szellőlovagoltak, bújócskáztak a fák lombjai között.
Csodálatosan érezték magukat.
Egy házacska volt csupán, ahol két tündér lakott. Egy Lélektündér, akit Csengének hívtak és egy Szellemtündér, akinek Alíz volt a neve.
Hiányzott közülük a Testtündér, aki erős, bátor, védelmező, biztonságot adó tündér szokott lenni.
Kérték is a Napocskát, hogy küldjön le hozzájuk egy Testtündért.
Megígérték, hogy jó testvérek módjára szeretni fogják az új tündért.
Vigyáznak rá, mesélnek neki.
Cserébe, ha nagy tündér lesz, védelmezze őket, segítsen nekik.
A Napocska a kérést meghallgatta, és Tündéranya pocakjában elültette az új Élet csíráját.
Egy új életet, egy Testtündért, egy parányi fiúcska képében.
Most még a pocakban nődögél, de hamarosan megkezdi földi tündér életét.
Mert minden, földre leszülető gyermek, tündérként kezdi.
És a lelke mélyén az is marad.
Akkor is, ha felnő, akkor is, ha megöregszik.
Akkor is, ha már nincs a Földön Tündérország.
Csak, ahogy telik az idő, egyre mélyre kell nézni, hogy megtaláljuk.
Ott bent, megláthatjuk a három tündért, a Test, Lélek, Szellem egységében.
Az emberben, ahova Tündérország költözött.