Nane öreg volt, mint az országút.
Senki sem tudta, hány éves, de többek úgy emlékeztek, hogy már akkor is öregasszony volt, amikor ők kisgyermekek.
A tűz mellett ült.
A lángok sejtelmesen megvilágították csupa ránc, sötét bőrét, copfba font ősz haját.
Szájában pipa lógott, amit időnként megszívott.
A tűz mellett, Nanétól távol, félkörben, néma csendben ültek a többiek.
Várták, hogy mit jósol a bolond vénasszony.
Minden alkalommal, amikor a természet nyiladozott, és a nappalok egyforma hosszúak lettek az éjszakákkal, Nane jóslatot mondott.
Volt, amikor az előttük álló időszakra, volt, hogy a távoli jövőre, de olyan is volt, hogy a múltról mesélt.
Letette a pipáját, és kezébe vette, az ölében pihenő dobot.
A dob szarvasbőrből készült, oldalán szíjjak lógtak.
A szíjjak végét sastollak díszítették.
Lassan ütötte a dobot a kezével, közben mormogott.
-Ejja, ejja, ejja, ejja….
A felsőtestét ütemesen ringatta hozzá.
A dobolás erősödött, már mindenki a gyomrában érezte a lüktetést.
A tűzben a lángok különös táncot kezdtek járni.
Mintha lidércek vagy tündérek tűntek volna fel, majd el, a lángok között.
Egy, egy fadarab szikrát szórva égett.
Kora tavasz lévén, szokatlanul meleg volt.
A tűz, a dob hangja, az izgalom, tovább fokozta a melegség érzetet.
Már mindenki úgy érezte, meggyullad belülről.
De mozdulni, senki nem mert.
Féltek attól, hogy elmulasztanak valamit, és féltek az öregasszony tekintetétől, aki időnként körbenézett.
Sötét volt, messze is voltak, mégis úgy érezték, Nane a veséjükbe lát.
Szemüket lesütve mozdulatlanul ültek, tűrték a külső, belső tüzet.
Amikor már mindenki úgy érezte, nem bírja tovább, Nane letette a dobot, és megszólalt.
„Az égen vasmadarak szállnak,
Tűztojást tojnak a zöldellő határnak.
Ahol a tojás földet ér, kikelnek a lángok,
Elpusztítják maguk körül a világot.
A földben egy pici mag,
Mélyen, lent marad.
A többiek büszkén hajlongtak már,
A tavaszi szélben,
Míg ő küzd, ott, egyedül,
Lent, a sötétben.
Mikor felért, várta, hogy lenyomják,
A többiek, akik régen kinőttek már.
De, nem volt ott senki,
Csak a szél, aki fekete hamuval zenél.
Mikor nagyobb lett, messzebb látott már,
Azt is észrevette, hogy újra,
Virul a határ.
Igaz, csak itt és ott,
De már néhány,
Színes fejecske bólintott.”
Nane elhallgatott egy pillanatra, majd újra megszólalt.
– Na, hát ezt üzenték.
Aztán körülnézett.
– Neked meg, azt, hogy bújj be a lányhoz, mert agglegény maradsz!
A fiatal férfi, akire nézett, a vörösnél is vörösebb lett.
– Talán, pont a te magod lesz majd az egyik, aki a föld alatt…..