Úgy élünk a mában, hogy szemeinkkel, a körülöttünk lévő világból, a másikból csak a múltját láthatjuk.
Lehetünk bármilyen közel egymáshoz, akkor is, idő, ha csak parányi is, mire a fény, a másikról elér hozzánk.
Idő, ha csak parányi is, mire agyunk feldolgozza, szemünk utasítását.
És meglátjuk a másikat.
Csak a szívünkkel, a lelkünkkel vagyunk képesek adott pillanatban észlelni.
„Jól csak a szívével lát az ember”
Számít-e, hogy ki voltál egy pillanattal, egy évvel, egy emberöltővel ezelőtt?
Változunk, mint a folyó, melybe, sohasem tudsz, kétszer ugyanabba lépni.
Sodor az ár bennünket.
Örök mozgásban lévő részecskéink a mindenséggel együtt lüktetnek.
Tágulnak, majd összehúzódnak.
Feltűnnek, majd eltűnnek, hogy máshol újra felbukkanjanak.
És, közben változnak.
Miközben újra meg újra megteremtjük, felépítjük magunkat.
És magunkban a világunkat.
Mert van a külvilág, és, ahogy én látom.
A kettő egy és ugyanaz, és mégis más.
Más, ahogyan én látom, és más, ahogyan Te.
Egy biztosan közös benne, hogy szemünkkel, mindketten a múltat látjuk.
Megérteni, a külvilágot is, csak a szívünkkel, lelkünkkel vagyunk képesek.
Ha, születnek bennünk megérzések, megértések.
De, ehhez nem elég, ha a bábszínházat nézzük.
Nézzük az előadást, hallgatjuk a narrátort.
Néha bekapcsolódunk, és Vitéz Lászlóként csapkodunk a palacsintasütőnkkel.
Próbáljuk eltalálni, megsemmisíteni a Gonoszt, hogy jobbá tegyük a világot.
Először csak a magunk kis világát, később, ha eljutunk odáig, a nagyobbat is.
Amikor már azért tanulmányozzuk a múltat, hogy megértsük, hogyan működik a körülöttünk lévő világ, materiális, emberek által irányított része.
Amikor felismerések születnek bennünk, a múltból a jövőre.
Amikor már nem az eszünkkel, nem a szemünkkel látjuk, hogy mi következik.
Amikor már nem materialista szemlélettel próbáljuk megérteni a nagy egész, és a részecskék kvantum világát.
Mert már tudjuk, hogy a szemünkkel lemaradunk, ha csak egy pillanatra is, de lemaradunk.
Akkor feltehetjük a kérdést, vajon Trump és Soros keze, a Sors keze?