Elkerülhetjük-e a sorsunkat?


Csodamadarak

csodamadarak

A képet, unokám festette rólunk, barátom születésnapjára.

(Ebben a gyermekben „van valami”. Most madarakat fest.)

Ezek a madarak mi vagyunk.

 

Valóban azok vagyunk, csodamadarak (kis áthallással a csodabogarakról).

Most, hogy közeleg az összeköltözés időpontja, kezdem érezni, hogy mekkora változás lesz ez mindkettőnk életében.

Ugyanakkor alig várom, hogy nap, mint nap lássam, éjszaka halljam, hogy szuszog (alkalmanként horkol) mellettem.

Egyebekről nem is beszélve.

 

Ma pedig rájöttem, hogy igaza van.

A mi találkozásunk, így volt elrendelve.

Megtaláltam ugyanis egy 2015 márciusi levelezést, amit folytattunk egy társkereső kapcsán.

Hát így volt meg nála az e-mail címem.

A levelezést én kezdeményeztem, hozzá, mint korban hozzám illő helyi társkeresőhöz.

Mert, bár rövid ideig volt fenn, de pont akkor, mikor én is, ugyanott.

Válaszolt, de képet nem küldött, mert „nincs a gépén”.

Nekem pedig kellett a kép, legalább lássam, hogy két füle van és egy orra.

Nem válaszolt.

Építkezett, korban is fiatalabbat keresett.

 

Na, de a Sors nem hagyta annyiban!

Másfél év múlva, a kezét, egy régi e-mail címre irányította.

És, újra lehetőséget kaptunk, hogy megtaláljuk egymást.

 

Elgondolkodtam rajta, hogy hány meg hány lehetőséget szalasztunk így el.

Még a „figyelőknek” is hány jelzés kell ahhoz, hogy megnézzenek egy ajánlatot!

Lehet ez egy társ, egy munkahely, egy lakás, egy nyerési lehetőség.

Megnézzük, és legyintünk.

Biztos nem az, amit keresünk, mi biztosan nem nyerünk, ez biztosan nem lesz a miénk.

És, mégis.

Valamit érezhettem, mert azzal zártam a levelemet, hogy én megtettem, ami rajtam múlt, írtam.

Igaz, hogy másfél év múlva, az eltévedt e-mailre már csak azért reagáltam, mert születésnapom volt, és zsigereimben éreztem, hogy kapok „ajándékot”.

Nem hagyhattam ki, hátha ő az.

Még jó, hogy előző héten elmondtam egy társaságban, ahova járok, különben véletlennek látszana a találkozásunk.

 

Azt persze, nem tudtam, hogy egyszer már váltottunk levelet.

Társkereső koromban, talán száz emberrel is váltottam egy-egy levelet.

És, persze kitöröltem őket.

A gmail fiók azonban megőrizte.

Ma pedig meg akartam nézni ott valamit, és törölni kezdtem az ötezer levelet, amit megőrzött.

.

Visszatérve a képre, valóban olyanok vagyunk, mint a két madár.

Külsőleg, nagyon mások, férfi és nő.

Lelkileg, mentalitásban, életerőben, élni akarásban, reményekben, nagyon egyformák.

A körülöttünk lévő piros színezést, nem tudom, unokám, minek szánta, én aurának nézem.

Meg is néztem, hogy mit jelent.

„A piros az erős energia, a tűz és az elsődleges alkotóerő színe.

Forró, erős szenvedélyt, eltökéltséget és akaratot jelenthet.

Dinamikus szín, szerelmet, és váratlan változásokat tükrözhet.”

A negatív jellemzőket, persze kivettem, mert nem is kaptak még teret a kapcsolatunkban.

Remélem, nem is kapnak.

 

Ezzel a rövid kis írással biztatok mindenkit a szárnyalásra, a lehetőségek megtalálására.

Azt persze, nem tudhatom, hogy merre visz bennünket a közös jövő, de most oda nem adnám semmiért a boldogságunkat, a reményeinket, a terveinket.

 

Működik bennünk a megérzés, csak hinni kell benne, figyelni, hallgatni rá.

És, el sem kerülhetjük a „jósorsunkat”.

Vagy, ha éppen nehézségeket hoz, könnyebben megéljük, lépünk ki belőle.

 

Akárki, akármit mond, mindannyian csodamadarak vagyunk.

Szárnyalásra, boldogságra teremtve.

Akkor is, ha már kicsit kopottasabb a színes tollruhánk, és nem tudunk olyan magasra emelkedni.

Akkor is, ha forr a világ körülöttünk.

Szerelmek és gyermekek mindig születnek.

 

 

Megjegyzés hozzáfűzése

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük