(Az amerikai katonáról, aki állítása szerint Szíriában harcolt a tálibok ellen, kiderült, hogy angol, és London környékéről szédíti a hozzám hasonló hiszékeny libákat.
Amikor utoljára leveleztünk skype-on, azt írtam neki mérgemben, hogy hagyjon békén, tálib kém vagyok. Nem tudom, hogy annyira ostoba volt-e, (netán tényleg beteg), hogy elhitte, vagy csak úgy tett, de fenyegetőzött, hogy mint tálib kémet feljelent, és majd elkapnak. Erre született ez a mese. Rólam, mint tálib libáról, Tálibáról.)
Egyszer volt, hol nem volt, nem az Üveghegyen túl, hanem Üveghegyen innen, élt egy asszony.
Üveghegy egy kicsi ország legkisebb hegye volt, mert ez bizony csak az ürgéknek volt hegy.
Az asszony kicsike volt, mint az ürgék, de a fantáziája akkora, hogy a világ minden csodája az övé volt, ha akarta.
A meséket mindig szerette, már egészen kicsi gyermekként is álomvilágba menekült, ha valami baj érte, vagy valami bántotta.
Ha most visszanézek, látom, ahogy ül egy sötét szobában a szőnyegen. Sír.
Fél, magányos, szeretetéhes. Szülei a konyhában veszekednek.
Befogja a fülét, és elrepül valamelyik meséjével oda, ahol meleg van, a nap süt, a madarak énekelnek.
Édesanyja bejön. Ő is sír. Felveszi a kislányt.
Az asszony most újra egyedül van….
Egy meséje véget ért. Megint elrepült egy kis időre valahova, ahol meleg volt, a nap sütött, a madarak énekeltek.
Azt álmodta, hogy eljött érte a herceg, és elvitte Peruba, felsétáltak a Machu Picchu tetejére. Azt álmodta, hogy vett neki a herceg egy picike házacskát az óceán partján. Ott, ahol a normandiai partraszállás volt, és valaki levert egy táblát a fövenybe: Üveghegy.
A kicsi házból stég nyúlt az óceán fölé. Esténként kiült a herceg és az asszony a stég szélére. Fogták egymás kezét, és hallgatták az óceán énekét.
Azt álmodta, hogy újra szereti valaki. Úgy, mint valamikor réges-régen.
Azt álmodta, hogy valakit újra szeret. Úgy, mint valamikor réges-régen.
Azt álmodta, hogy a tóban az óriás aranyhal mindent ért, mindent tud, minden kívánságot teljesít.
Azt álmodta, hogy a hernyóból pillangó lehet.
Azt álmodta, hogy csak rossz álom volt, hogy egyedül alszik.
Azt álmodta, hogy éjjel, ha megmozdul, valaki újra átöleli, megfogja a kezét. Úgy, mint valamikor réges-régen. Már csak pár napot kell várnia.
Azután felébredt, visszaérkezett.
Az eső szakad, viharos szél fúj. Hideg van.
Arra gondol, hogy úgy járt, mint a tyúk, akit egyedül hagy a gazdája. Kinyitja a ketrec ajtaját és azt mondja: – Szabad vagy! És elmegy.
És a tyúk rohangál az úton, és új gazdát, új ketrecet keres.
Aztán jön a herceg és megcsókolja a tyúkot. És mi lesz belőle? Hát liba! Tálib liba. Táliba!
Azért a fejlődés látszik, ismerjétek el.