A felesége halála után, minden porcikájában megtapasztalta, hogy mit jelent a fele-ség kifejezés.
Valóban elveszítette az egyik felét. És fájt, a hiányzó része. Mint, aki elveszíti a lábát, mégis érzi, hogy fáj.
Minden hiányzott belőle. A szeretete a gondoskodása, a civakodása.
A magány, üvöltött a csendben, ami körülvette. Áradt a nagy házban a falakból, a bútorokból.
És érezte akkor is, amikor a földjén dolgozott. Elnyomta a természet hangját, a gép zaját.
Egy dolog volt erősebb csak, az emlékezés.
Minden együtt töltött pillanatra emlékezett. Amikor először meglátta, amikor újra meg újra megkérte a kezét, mivel elküldték, mert más vallású volt.
Amikor születtek a gyermekek, amikor főzött, sütött, élettel töltötte meg a házat.
És az emlékezésből még keservesebb volt a valóságra ébredés. Egyedül maradt.
Próbált, hát nem emlékezni.
Abban a korban volt, amikor megváltozik a memória. A régi történések egyre élesebben előjöttek, de nem jutott eszébe egy ismerős neve, vagy az, hogy mit csinált pár perce.
A nagy trauma hatására felerősödött ez a folyamat. Egyre több mindent elfelejtett, zavartan kezdett viselkedni.
Egyre gyakrabban nem ismert meg, vagy kevert össze, személyeket, történéseket.
Arra azonban tisztán emlékezett, hogy meghalt a felesége, és ez fáj neki.
Lánya, akivel közel álltak egymáshoz, mélységes szomorúsággal tapasztalta, ahogy napról napra, lassan, de biztosan épül le édesapja.
Amikor végül orvoshoz vitték, alzheimert diagnosztizáltak nála. Az orvos öt évet adott a teljes leépülésig.
És most, letelt az öt év.
Úgy érezte, hogy a szíve szakad meg, amikor ott állt édesapja koporsója mellett.
Akkor is, amikor látta a magas, erős, derék férfit, gyenge kisfiúvá visszafejlődni. Szó szerint elsorvadni, testileg, és szellemileg.
A lelke már akkor bezárt, valahol mélyen, amikor a felesége halálát megtudta.
A temetés kezdetekor hatalmas szélvihar kavarta fel a port, pár pillanatra. Nagy szárazság volt.
A végén, a Silenció hangjára az is felsírt, akiben csak ekkor tudatosodott, hogy itt és most, valakitől végleg búcsúzunk.
Az a test, az a személyiség nincs többé.
Nem számít, hogy van-e örök lét, vagy újra megtestesülés, egy Élet véget ért.
A szertartáson imádkoznak a következő elmenőért.
Az egyik gyászoló rokonnál, kisunoka született.
Átutazóban vagyunk, jövünk és megyünk.
Vannak, akik felsírnak, és vannak, akiket elsiratnak.
Sírással kezdünk, sírással fejezünk be, a köztes időben nevetni kellene.
Asszonylélek, 2019-07-13