Apám, halála előtt egy héttel, már nagyon beteg volt, mesélte, hogy rosszat álmodott.
Egy hatalmas, fehér, hóborította mezőn volt, ami lassan befeketedett.
Teljesen.
Ő állt a vaksötétben, és nagyon félt.
Egy hét múlva meghalt…
Átváltozott.
Születéstől tudjuk, hogy földi létünk véges, mégis, sokáig úgy élünk, mintha örökké tartana.
Szerencsére, csak a vége felé tudatosodik bennünk, különben sokan visszafordulnánk.
Mire tudatosodik bennünk, többnyire már értékelni is tudjuk, hogy létezünk.
Azt is tudjuk, hogy időnként lehetőséget kapunk egy kis szárnyalásra.
Akár a vége felé is.
Mint a lepkék.
A lepkék fordítva élnek.
Létük nagy részét a föld alatt töltik, hernyóként.
A sötétben, csak esznek, és túlélnek.
Erőt gyűjtenek.
Készülnek a nagy megmérettetésre.
Az átváltozásra.
Addigi életüket, a biztonságos, ismert létet hátrahagyva, egy ismeretlen, új világba.
Először, felbomlik addigi teste, majd egy másik lepkelétre kész testi formát hoz létre.
Nagyon érdekes kísérlettel kimutatták, hogy annak ellenére, hogy teljesen elbomlik a régi test, lárvakorában szerzett tapasztalatot képes hasznosítani, lepkeként.
Úgy magyarázzák, hogy talán az agy, nem bomlik el teljesen.
Szerintem, az is lehet, hogy elbomlik, csak máshol őrződik meg az információ, a megszerzett tudás.
Bábként folyamatosan vedlenek, mert nem nő velük a ruhájuk.
Ezzel mi is így vagyunk.
Ahogy tanulunk, tapasztalunk, néha érezzük, hogy szűk a ruhánk.
Szorítanak a régi gondolataink, ki kell lépnünk.
Változunk.
Ma már nem azok vagyunk, akik tegnap, és holnap sem azok leszünk, akik ma voltunk.
Mint a lepkék, a végén, teljes átalakuláson megyünk át.
A lepkéknél, ha elég érettek, akkor jön a nagy átváltozás.
De csak, ha nagy küzdelem árán ki tudják szabadítani magukat a burokból.
Egyedül.
Ha segítenek neki, elpusztul.
Még nem érett a lepkelétre.
A nagy lépést egyedül kell megtenni.
Sokan, belefulladnak.
A többségből lepke lesz.
És, csak kevésből pillangó.
Mit érezhet egy lepke, amikor először bontja ki szárnyát a föld felett?
Meglátja a fényt, a napsütést, a virágokat?
Megérzi a tavasz, bódító illatát, a szerelem hívását?
Vajon sejti-e, hogy az út végén kapott lehetőséget a szárnyalásra?
És, lemondana-e róla, ha már a küzdelem elején tudja?
Sajnálja-e a lepke, hogy a végére kap lehetőséget a repülésre, szerelemre, utódok nemzésére?
Vajon a hernyó vagy a lepke, (pillangó) az igazi létformája?
Hiszen, csak az utolsó rövid szakaszban, a párosodás időszakára alakul át.
A földben is heverhet a mag évekig, mire gyönyörű egynyári virág lesz belőle, hogy továbbörökítse létezését.
És, nem is minden hernyóból lesz pillangó, a többségből, csak lepke.
Apám, életét nézve, érett volt a lepkelétre.
Utódaként, én már pillangó szeretnék lenni.
Tudom, messze vagyok még tőle.
Mivel, pillangó még nem lehetek,
Egy újabb körre befizetek.