M
ostanában, a saját jövőm kevésbé izgat.
Már nem szeretném tudni, hogy mi vár rám.
Tarot-ra sem mentem el.
Már tudom, hogy jóval kevesebb van hátra, mint volt előttem, és azt is tudom, hogy az emberi lét véges.
Élvezem az életet, és végtelenül hálás vagyok, hogy társat találtam.
Tanulom magam, a tükörképemtől.
Azt is tudom, hogy a megnyilvánult anyag, a káosz, a szétesés felé tart.
Így lesz ez az emberi testtel is.
Attól pedig nem lesz jobb az életem, ha tudom a mikor-t és a hogyant.
Sőt!
Láttam egy filmet egy férfiról, aki jósokat keresett fel, keleti országokban.
Kártyajóst, asztrológust, számmisztikust, tenyérjóst, különböző vallások képviselőit, látókat, és hasonlókat.
Hárman közülük közölték, hogy szép „hosszú” élete lesz, megéri a hatvanat, mondta az egyik.
A másik hatvanöt évet jósolt, a harmadik, azt mondta, talán megéri a hetvenet is.
Azt is többen mondták, hogy vigyázzon a pénzére, ki fogják rabolni.
Lelkes nem volt az életkor jóslattól, mivel már ötven körül volt.
Ilyenkor már nem hosszú élet, a hatvan egynéhány év.
Persze, nem vette komolyan, mert egy csomó egyéb, számomra is badarságnak tűnő információt is kapott.
Végül, a következő részben kirabolták…
Már kevésbé tartotta viccesnek az életkor jóslatokat.
Innen már csak egy lépés, hogy determinálja, és tegyen érte, hogy beteljesedjen.
Ugyanakkor egyre jobban izgat a múltam, hogy honnan jöttem.
Neki is álltam kutatni a családfámat.
Főleg anyai nagyanyám ágán, mert onnan vannak képeim, érzéseim.
Azt már tudom, hogy dédapám 60 éves volt, dédanyám pedig 32, amikor nagyanyám született.
Elég különös páros, még az 1800-as évek vége felé is.
Még egy generációt sikerült felkutatnom, de tovább folytatom.
Ha összeáll bennem a történet, megírom.
Az idő is nagyon foglalkoztat.
Érdekes belegondolni, hogy a világban zajló események, az én jelenemben múltként léteznek, a saját valójukban pedig jelenben, egy időben.
A Nap jó példa ennek megértéséhez.
Ha, felrobbanna, vagy bármi történne vele, 8 perc múlva észlelnénk.
Mivel, mi a most-ban látjuk a múltját, egyszerre van jelen, a múlt a jelen, sőt a jövő is.
Valójában a Nap már nem létezik, sőt a 8 perc alatt bizonyos átalakuláson is átment.
Ott, tehát már a jövője is létezik.
Nekem pedig még él a jelenemben, 8 percig.
Így létezik egyszerre a múlt, jelen és a jövő.
Érdekes elgondolni, ha létezne a fénynél gyorsabb sebesség, egyszerre lehetnénk a múltban és a jelenben.
És, persze foglalkoztat az emberiség, a Föld sorsa is.
Múltja, jelene, jövője.
A végítélet próféciák viszont nem érdekelnek.
Tudom, hogy semmi sem fog történni, szeptember 23-án.
Akármilyen bolygó állás lesz is, és bármennyire passzol minden, a Jelenések könyvében írtakhoz.
Az jobban izgat, hogy műanyag szálak vannak az ivóvízben, az arzént ki kell áztatni a rizsből, és a Földből kiszivattyúzott nyersanyagok helyére betöltött anyagok, földmozgást okoznak.
Én ezt nagyobb problémának látom, mint a klímaváltozást.
Persze, nem értek hozzá, de a tudósok sem értenek egyet.
Egy biztos, a Föld történetében mindig is voltak kataklizmák, felmelegedés, folyók, tavak száradtak ki.
Gondoljunk csak bele, hogy a Szahara valamikor virágzó, zöld terület volt.
Ennyi műanyag és szemét, viszont nem szennyezte a környezetet, az általunk ismert földtörténet idején, soha.
Az is foglalkoztat, hogy a világot irányító erők vajon mire készülnek?
Akarva, akaratlanul.
Azt is furcsának tartom, hogy a Vatikán L.U.C.I.F.E.R nevű távcsövén kémleli az eget, az ősrobbanás nyomai után kutatva.
Azt is furcsának tartom, hogy Bergoglio nem a nyáját védi, hanem a bárányok közé bújt farkasok bejövetelét támogatja.
Talán, ő is a világ ura akar lenni.
Vagy, már része is.
Azt is furcsának tartom, hogy a Nobel békedíjas Mianmari vezető elüldöztet egy muszlim kisebbségi csoportot, terroristának minősítve, öldököltet nőket, gyermekeket.
Akiket Banglades fogad be, a világ talán legszegényebb országa.
Azt is furcsának találtam, hogy Al jazeera tévét nézve, Heller Ágnest és Tamás Gáspár Miklóst látom nyilatkozni.
Azt pedig, talán Ti tartjátok furcsának, hogy én ilyen adókat nézek.
Érdekel a világ, és mindent megnézve próbálom összerakni a valóságot.
Megtudni, hogy merre tart a világ.
Milyen lesz az unokáink jövője?
Mert a saját jövőmet elfogadom, de az unokáméért aggódok.
Talán, Ti is.