Ma nagy divat a családállítás.
Sokan választják ezt az utat, hogy a családdal kapcsolatos, megtörtént, vagy meg nem történt eseményekből következtessenek, jelenbeli élethelyzetükre.
Én más utat választottam.
Visszamentem azon az úton, amit őseim jártak be, ami a régmúltból indul, és a távoli jövőbe visz.
Az út, ahol a kövek egymásra kerülnek, amit őseimmel és utódaimmal csiszolgatunk.
Ez az én Csillagösvényem.
Higgyétek el, a legcsodálatosabb regényeket az Élet írja.
Nagyanyám miatt kezdtem bele a kutatásba, meg akartam érteni, miért volt olyan megkeseredett, a régi fotókon is, miért akart öngyilkos lenni, és miért nem tudta kimutatni a szeretetét, még az unokáinak sem.
Ő volt az, akiről egyik rokonom azt mondta, hogy az öngyilkosságáról nem szoktunk beszélni, mert az szégyen.
Én nem szégyellem.
A szüleink, nagyszüleink, őseink tetteiért nem felelhetünk, akkor sem, ha hetedíziglen visszahatnak ránk.
Egyet tehetünk, megpróbáljuk megérteni a sorsukat, majd azon keresztül a sajátunkat.
Amikor Nagyanyám sorsára visszanéztem, egy mesébe illő, szívszorító történet bontakozott ki, a régi anyakönyvekből, okiratokból.
Ugyanakkor, olyan távlatokba is elláttam, amit sohasem hittem volna.
Aki családfakutatásra szánja el magát, mindenre számíthat.
Szó szerint.
Én a születési anyakönyvek eredetijében kerestem, mert Nagyanyám nevét százféleképpen írták a feldolgozásnál.
A beceneve segített is, és tévútra is vitt, mert Surányi Naninak becézték, (a neve Komjáthy Anna volt), ami utalhatott anyai dédanyja nevére, de származási helyére is, mely szintén Nyitrai megyei.
Szerencsére, egy kis községben született, református volt, így tudva a születési dátumát, könnyen megtaláltam.
(1895 előtt csak egyházi anyakönyvek léteztek)
Dédanyám megtalálása kicsit bonyolultabb volt, mert akkoriban cirkalmas betűkkel írtak, ezért egy darabig más után kutattam tovább.
Azt tudtam, hogy a család felmenői Nyitra megyéből jöttek, és ott találtam is egy hasonló nevű lányt, akit a mormonok (akik feldolgozták az anyakönyveket az egész világon), a nagyanyám, édesanyjának jelöltek.
Később rájöttem, hogy csak egy betű eltéréssel, de más személy volt a dédanyám.
Ő, egy árva cselédlány volt, akit 18 éves korában elvett, egy elszegényedett nemesi család, 29 éves fia.
Az ő első gyermekük volt a nagyanyám.
Amikor a második gyermek születését megtaláltam, döbbenten láttam, hogy az apa lakhelye, Lipótmező Tébolyda.
Ekkor nagyanyám három éves volt.
Azt nem sikerült kiderítenem, hogy dédapámat miért küldték Lipótmezőre.
Sok oka volt annak, hogy valaki odakerült 1897-ben.
Egy biztos, hogy érzékeny idegrendszerét többen is örököltük az utódok közül, de, azóta, senkit sem zártak be.
(Igaz, párom szerint pár száz éve engem is megégettek volna, de ő elfogult velem. Őszintén, a mai világban vagyunk egy páran, akik megérzünk, látunk ezt-azt, forognának még páran mellettem a nyárson.)
Nagyanyám kapott ugyan sárga cédulát, miután a kútba ugrott, és kimentették.
A fáma szerint, megijedt, hogy érte jött egy autó, és el akarta vinni.
Ennek semmi értelme nem volt, míg meg nem találtam dédapám sorsát.
Ő, ugyanis, valamikor még hazakerült, talán többször is, mert a harmadik gyermek is az ő nevét viselte.
Csakhogy, ekkor már a Gyöngyösi Kórház elmeosztályán „lakott”, ahol tbc-ben pár év múlva meg is halt.
Negyven éves volt.
Dédanyám korán özvegy lett, 29 évesen, három gyermekkel, a férje szüleinél, háztartásbeliként.
És itt jön egy újabb csavar.
Nem véletlenül éreztem én nagy empátiát egy szegény özvegyasszonnyal, akinek a törvénytelen gyermekét, csak „fattyat szült” bejegyzéssel anyakönyvezték.
Döbbenten láttam, hogy dédanyámnak négy év múlva gyermeke született, akit a vezetéknevére anyakönyveztek.
Törvényes apja nem volt, csak „természetes”.
Egy katolikus vallású, tizenegy évvel idősebb, napszámos, nős ember vállalta a gyermeket.
Azt tudtam, hogy nagyanyámnak féltestvérei voltak, de azt hittem, hogy azonos nevű férje volt másodszorra.
Összeköltöztek, de össze nem házasodtak, és további két gyermek született még a kapcsolatból.
Nagydolog lehetett ez, az ezer-kilencszázas évek elején.
És, azt hiszem, nagy szégyen is.
A gyermekek sorsáról nem sokat tudok, még kutatnom kell.
Dédanyám 38 évesen meghalt, haláloka ismeretlen.
Élettársa jelentette be, aki 86 éves koráig élt.
Hát, ilyen körülmények között született, és élt, gyermekként a nagyanyám.
Mivel ő volt a legnagyobb, korán dolgoznia is kellett.
Tizenhét évesen pedig már árva volt, akár az édesanyja.
Két háborút is átélt.
Ő volt a nagyanyám, aki nem tudta a szeretetét kimutatni.
Szeretnék majd írni róla, mert nagy hatással van rám, szinte „érzem” az életét, ha a nevére nézek.
Érdekes további csavar, hogy az Ő (nagyanyám) révén, akit szégyellni kellene, vissza lehet vezetni a családot 1278-ig.
Az anyakönyvekben az 1700-as évek végéig lehet keresni, az 1715-ös összeírás is nagy segítség.
A Levéltárban pedig sok okirat ad támpontot, régebbi családok adatait pedig nagyjából eddig az ideig feldolgozták.
Valahogy így.
Amikor, Komjáthy Vid fia, Sengve, (ősünk), a morvamezei csatában vitézül harcolt Ottokár cseh király ellen, és ezért az ősi birtok mellé megkapta Komját és környékbeli birtokokat, ahol a család ezen ága, az 1750-es évekig élt.
Nagy Lajos király 1347-ben és Zsigmond király 1415-ben, új adományokkal erősítették meg a családot az ősi javakban és Kőszegh-Komjáthi-Mile és Ferteskupa birtokokban.
A Sengve fiának Fertesnek a fiát ,Jánost 1329-ben Vizsolyban, Drugeth alnádor, Domokossal szemben perdöntő párviadalra ítélte, mert János tagadta, hogy az ő apja megölte volna Baccazt, a Domokos testvérét, halyagosi birtokán, s mert Domokos a vádat fönntartotta, János perdöntő párviadalra hívta fel.
Zsigmond király 1415. márczius 27. czímert adományozott Kőszeghi Lászlónak és a vele egy törzsből származott Kőszegieknek, Nenkeieknek, Komjáthyaknak és Thokaiaknak.
Az ághoz tartozott Komjáthy Mátyás, ki 1635. jun. 18-án Badenben kelt czimeres nemeslevelet nyert II. Ferdinand királytól, fia Mihály, Ferencz és Dávid részére is. Mely nemeslevél Nyitra megyének Nyitra városában 1636-ki sz. Péter és Pál apostolok ünnepe utáni 3-ik ferián hirdettetett ki.
Az 1750-es években, a családból, részben átjöttek Komáromba, Mihály pedig, az én dédapám szépapja (ha jól számoltam), egy Győr megyei kisközségbe.
Dédapám apja, az anyakönyv szerint, még nemes előjelű, kisbirtokos volt, dédapám csak földművelő.
Ő már csupán a nevében őrzött meg valamit a múltból.
Anyám mindig emlegette, hogy látogassunk el Nyitra megyébe, de én soha nem értem rá.
Ahogy arra sem, hogy meghallgassam a családi történeteit.
Most, igyekszem pótolni, és nagy-nagy szeretettel és tisztelettel, hálát adok őseimnek, hogy lehetőséget adtak nekem, hogy megszülethessek.
Köszönet illeti mindazokat is, akik feldolgozták az anyakönyveket, régi családok történeteit, lehetővé nekünk, hogy megismerjük azokat.
Olyan ez a kutatás, mintha egy folytatásos családregényt olvasnánk, aminek mi is a főszereplője vagyunk.
Valahogy másképpen látjuk, amikor ránézünk egy ősünk nevére.
Már tudjuk, hogy nem csak egy név a múltból, hanem egy ember, akinek a részét, sőt néha, a sorsát is hordozzuk.
A kutatás menetéről írni fogok, linkekkel, hátha más is kedvet kap hozzá, amit szívből tudok ajánlani.
Igaz, nem pár órás munka van a fenti kutatás mögött, de akkora élmény, amikor rájövünk, hogy őseink részei voltak az iskolában tanult történelemnek, hogy igazán megéri a befektetett munkát.
Talán, azt is megértjük belőle, hogy jelen történelmünket mi is alakítjuk.