Talán már tizenöt éve is van, hogy halott páromtól kaptam egy zamiopálmát.
Ameddig dolgoztam, a munkahelyemen volt velem, aztán hazahoztam. Négy-öt darab, méteres hajtása nőtt, hatalmas helyet foglalt el.
Egyre kevésbé szerettem.
Elhatároztam, hogy hiába kaptam halott férjemtől, nem kegyelmezek neki, kidobom.
El is mondtam egyik délután a lányomnak.
Este hazamentem, és döbbenten láttam, hogy az egyik levél végén egy vízcsepp lóg.
Mint egy könnycsepp.
Szíven ütött.
Olyan volt, mintha sírt volna, mert megtudta, hogy ki akarom dobni.
Soha nem láttam azelőtt, hogy ilyen lett volna. Persze, biztosan van fiziológiai magyarázata, engem mégis megdöbbentett, hogy akkor „sírt” amikor ki akartam dobni.
Le is fényképeztem. A többi levél száraz volt, mind, ez is, csak a végén volt a csepp.
Azt minden környezetre figyelmes ember tapasztalhatja, hogy a növények reagálnak az emberi hozzáállásra.
Hogy mást ne említsek, mint a csodálatos citromfát, aminek hegedültek, a régi írások közül.
Napok múlva, már tovább fűztem a gondolatot.
Születésnapom környékén találtam valakit.
Talán a könnycsepp nem is a virágé volt.
Halott párom így búcsúzott.
Ebben az időszakban vettem részt egy olyan irányított meditációban is, amikor életünk legfájóbb érzését kellett felidézni, újra átélni.
Iszonyatos érzés volt.
Ha, tudtam volna, hogy milyen meditáció lesz, biztosan nem mentem volna el.
És, a végén mégis megkönnyebbültem.
A többiek szerint, tényleg végleg elengedtem halott páromat.
És, pár nap múlva bekopogott a „véletlen”, ismeretlen e-mail képében.
Gondolom, nem kell mondanom, hogy a virág egy része maradhatott.
Mikor elültettem, még láttam egy cseppet rajta, aztán megszűnt.
Megnéztem, most is száraz.
Én még könnyezek egy kicsit, aztán én is befejezem.