Megijedt az érzéstől.
Te jó ég!
Én nem ilyent akartam!
Nem elég szép, nem elég gazdag, nem elég fiatal. Nem is a városban lakik.
Messze vannak egymástól. Még dolgozik is. Csupa akadály.
És, mégis.
Soha életében nem szeretkezett úgy, mint most.
Mintha száz éve ismernék egymást.
Hallja a másik hangját:
– Hihetetlen, hogy ennyire természetesen vagyunk együtt. Olyan, mintha a másik felem lennél. Nem magamévá akarlak tenni, hanem eggyé válni veled.
Minden porcikájukkal szeretkeztek.
Nyitott szemmel, amit eddig egyikük sem tett.
Órákon keresztül.
Az ősz színeire, szépségére is először idén csodálkoznak rá mindketten.
Annyi szépség és csoda van a természetben, csak észre kell venni.
Az út elején, ez nehezebb.
Annyi minden zakatol körülöttünk.
Légy okos, és szép!
Legyen pénzed, legyen házad, legyen kocsid, legyen társad!
Légy te a Szuperman, a Szuperwoman!
Olvassa a férfi levelét.
– Én már nem is gondolkodom rajtunk. Ez valahol így volt elrendelve. Hiányzol, úgy mindened.
A nőnek, miközben olvassa, átmelegszik teste, lelke.
És, elszorul a gyomra.
Jön fel az ismert érzés, a félelem.
Reggel olvasta egy barátnő levelét, akinek a Szerelem, mint energia című írására reagált előző nap.
Azt írta, hogy a szerelem csodálatos dolog, ha merjük megélni. Csak bátran!
Egy szombati előadásban is ez volt a példa. A szerelem. És a félelem.
Mindannyian vágyunk a szerelemre.
Aztán, a többségnél beindul a félelem, és lebeszéli magát.
Pont most? Pont Vele? Mi lesz, ha…..?
Mi lesz, ha beleszeret, és elhagyja, vagy meghal.
Vagy kiábrándul belőle.
Nem kell a csalódás, a fájdalom. Inkább a gyönyör sem.
Gyávák vagyunk.
A férfi újra ír:
– Egy ilyen találkozás maga a mennyország, még fiatalon is.
Ebben a korban, plusz főnyeremény.
Még másfél nap és újra a karomban tarthatlak.
Alig találkoztunk, mégis hiányzol. Nem is értem.
A nő a levelet elolvassa, majd újra olvassa, és érzések keveregnek benne.
Alig találkoztak. Nem is érti.