Amikor az Idő érték lesz, és nem Pénz,
Amikor a holnaptól már nem félsz,
Amikor már nem jobb időket remélsz,
Értékeled, amid van, és örülsz, hogy élsz.
Amikor már nem erőből vívod a harcod,
És vállalni mered az arcod,
Lassan leteszed álarcaidat,
És meg mered mutatni saját magadat.
Amikor padlóra kerülsz, és már tudod,
Hogy néha a dolgokat csak onnan láthatod.
A lehetőséggel, amit induláskor kaptál,
Látod, újra meg újra felálltál!
Már sajnálod az időt, amit elvesztegettél,
Amikor nem azt tetted, amit szerettél.
Amikor rájössz, hogy sokat szolgáltál,
Alázatot mégsem tanultál.
Már tudod, hogy mennyit hibáztál,
Amikor rossz úton kanyarogtál.
Már sajnálod, hogy keveset szerettél,
Keveset nevettél, keveset örültél.
Sokkal többet is lehetett volna,
Ha te nem vagy, önként szolga.
Szolgája egy hitnek, egy illúziónak,
Egy színesre festett, hamis világnak.
Amikor már tudod, hogy az életfeladat,
Csak annyi, hogy végigjárd az utadat.
Mert a végén majd megérted,
Hogy te mindig is a saját életed, élted.
Akkor is, ha méltatlant szerettél,
És akkor is, ha haragot ettél.
Akkor is, ha öled szerelemtől lüktetett,
És világra hoztál, egy új életet.
A vége felé, ha már megérted,
Megtanulod, szeretni léted.
Ölelni, nevetni, boldognak lenni,
Hidd el, az életfeladat csak ennyi.
Asszonylélek, 2018-09-11