Felelősség azért, akit egyszer megszelídítettél


kishercegAz állatokért, az életük végéig felelősek vagyunk.

Nekik nem sok esélyük van nélkülünk.

És az ismerősökért, barátokért, rokonokért?

 

Mindannyiunk környezetében vannak olyan családtagok, barátok, ismerősök, akiket állandóan segíteni kell.

Többségünk, (mindenki) életében vannak nehéz időszakok, de egy idő után talpra állunk.

Így, vagy úgy, de újra saját erőből boldogulunk.

 

Akikről írok, azok vagy végleg lecsúsztak, vagy újra meg újra padlóra kerülnek.

Vagyunk olyanok is jó páran, akik segíteni szoktuk őket.

Újra, meg újra.

 

Karácsony után csengettek, Attila állt a kapuban.

Enni kért, mert állítólag napok óta nem evett.

Sírt.

Kiderült, hogy visszaköltözött, mert veri az asszony.

Van itt egy kis házacskája.

 

Attila élete sikertörténetnek indult.

Tehetséges zenész volt, aki neves zenekarok körül forgolódott, úgy látszott, sokra viszi.

A kábítószer azonban közbeszólt.

A siker, a szép család, a lakás, köddé vált, mire alkalomszerűen, kijózanodva, körültekintett.

Jóléte a múlté, lecsúszott, egy kis, vidéki, hétvégi ház lett minden vagyona.

A gitárja, hangfalai, lemezei megvoltak még egy darabig.

Már nem emlékszem, miből élt, de folyamatosan nem dolgozott, ez biztos.

A helyi műintézményben, amit hétvégenként, néha mi is meglátogattunk, összebarátkoztunk.

Mesélt az életéről, zenélt nekünk.

Mi pedig segítettünk alkalmanként, sőt, elvittük az Omega-Metró-Illés Szuperkoncertre is.

 

Egy idő után eltűnt, csak ritkán bukkant fel.

Összeköltözött egy magához hasonló szegény asszonnyal, annak házában éltek egy kis faluban.

Eleinte örültem a látogatásának, addig, míg nem vettem észre, hogy ittas.

Akkor már nem hívtam be.

Néha kért pénzt buszra, meg hasonlókra, többnyire csak érdeklődött, hogy vagyok.

Nem sok barátja lehet.

 

Most, itt állt, és sírt, hogy mi lesz vele, megfagy, éhen hal itt, egyedül.

Kertje van, a környéken kivágott fák gallyai hevernek mindenütt.

Tüzelni tudott volna.

Kiderült, valami kevés jövedelme is van, csak az asszony bankszámlájára megy.

Munkanap volt, buszra adtam pénzt, be tudott menni, elintézni, hogy ő kapja meg.

A városban van hajléktalan szálló, ott ehet és alhat addig, míg megkapja a pénzt és rendbe tehetné az életét.

Zenél, verseket ír, hasznosítani tudná magát, barátokat szerezne.

Adtam neki ennivalót is, és mondtam, hogy menjen be a szállóba, mert én nem fogom rendszeresen segíteni.

Azóta, naponta többször eszembe jut, hogy bement-e.

Ha nem, én tehetek-e róla, ha tényleg megfagy vagy éhen hal?

Meddig, mennyiben kell segíteni egy negyvenöt éves embert?

Akit egyszer megszelídítettünk.

 

Álljon itt annak reményében, hogy talpra áll, egy szép John W. Lennon idézet, amit tőle kaptunk egy kis papírtekercsben, 2003 karácsonyára.

 

„Ha legközelebb ránk gondolsz

Emlékezz, hogy a mi csöndünk a szeretet csöndje és nem

a közönyösségé. Emlékezz, hogy mi

papír helyett az égre írtuk dalainkat.

Emeld fel a tekinteted

és nézz fel az égre.

Emeld fel újra a tekintetedet

És nézz magad köré.

Látni fogod, hogy az égben sétálsz.

Az égben, mely egészen a talajig ér.

Mi mindnyájan sokkal inkább

az ég részesei vagyunk mint a földé.

Emlékezz, szeretünk téged!”

 

John W. Lennon

Karácsony 1979

 

Asszonylélek, 2017-01-04

 

Megjegyzés hozzáfűzése

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük