Egy motorosnak, menetközben nekirepül egy veréb, majd az ütközéstől, ájultan a földre zuhan.
A motoros megáll, megsajnálja, és hazaviszi a madarat.
Beteszi egy kalitkába, ad neki vizet és ennivalót, majd elmegy otthonról.
A veréb magához tér.
Körülnéz, látja, hogy rács mögött van, bekészített enni- és innivalóval.
– Te jó Isten!- fut át rajt a gondolat.
– Megöltem a motorost!
A verébnek, a rácsról, a kalitkáról, a börtön jutott az eszébe.
Ha, papagáj lett volna, természetesnek veszi.
Legfeljebb egy nagyobb, vagy aranyozott kalitkát szeretne.
Netán egy jobb gazdát.
A kalitka a biztonságunk, a függőségünk.
Régebbi olvasóim emlékeznek író barátom meséjére, amiben tyúkhoz hasonlított, akinek a gazdája kinyitotta a ketrecet.
(Miután meghalt a férjem, 38 év házasság után.)
A tyúk, nem tudott mit kezdeni a szabadsággal, futkározott az úttesten a kamionok között.
Míg rátalált egy sofőr, aki felvette és újra ketrecbe tette.
Valóban megjött, rám talált, mert nagyon kerestem.
A ketrec új, a gazdi új, nagyobb tapasztalata is van a tyúktartásban.
És, neki is nagyon hiányzott egy tojó, akit dédelgethet, akire vigyázhat, aki cserébe finom rántottával gondoskodik róla.
Mindenki jól járt.
A tyúk boldogan kárál, és tojja újra a tojásokat.
Szinesebbeket, érdekesebbeket.
Csak a „szabadság” nem hiányzik egyiknek sem.
Többségben nem is tudunk mit kezdeni vele.
Eszembe jut egy ismerős, akinek megszökött a nagy papagája.
Egy ideig minden nap visszatért az erkélyre, karattyolt egy keveset, majd elrepült.
Megfogni már nem hagyta magát.
Nem tudni, mi történt, de egy idő után nem jelentkezett.
Nem tudta, hogy kint ragadozók is vannak, és tél is.
Ezért érzi az ember zsigereiben, hogy a kalitka biztonságosabb.
Az Élet a túlélést támogatja.
Az egyéni kis kalitkáink, egy nagyobb madárházban vannak elhelyezve.
Szebbnél, szebb színekben pompázunk, rikoltozunk, énekelünk.
És, alkalmanként nem csak egymást, hanem a madárház „gondozóját” is szidjuk.
Főleg, az alsó kalitkákban lévők.
Akikre potyog a felsők szemete.
Persze, többnyire csak a felsőbb kalitkákba szeretnénk kerülni.
A madárházat nem akarjuk elhagyni.
Többségben nem is tudnánk élni azon kívül.
Mi lenne velünk Plázák nélkül, Tesco nélkül, cirkusz nélkül?
A „gondozót” akarjuk lecserélni, újra meg újra.
Aki igazából nem gondoz bennünket, csak elszedi a tojásainkat, ketrecre neveli a fiókáinkat, és ad egy keveset a maradékából.
Engedi, hogy a jól tojók felülre kerüljenek, és erősítsék a jólétét.
Néha keveri a ketrecek lakóit, a nagyobb hozam érdekében.
Einstein mondta, hogy egy problémát nem lehet ugyanazzal a gondolkodásmóddal megoldani, amivel létrehoztuk.
Ezért nem elég, ha lecseréljük a gazdit, újra meg újra.
Keresnünk kellene egy másik madárházat, ahol nem tojnak a fejünkre, és mi sem tojunk máséra.
Paradigmaváltás kell.
Ehhez kellenének a másképpen gondolkodó fiatalok.
Akik nem másik pártban gondolkodnak, akiknek valódi tudásuk van, akik tanultak az évezredek hibáiból, akik fiatalon megértik azt, amihez nekem hatvan év kellett, mert születetten „okosabbak”.
Akiket nem a gazdag elit iskoláiban képeztek.
Akik nem irányíthatóak a jelenlegi hatalom, a Pénz által.
Próbálkozások már vannak.
A VNTV szervez is Paradigmaváltás címmel egy előadást Budapesten.
Akit érdekel, keressen rá, menjen el.