Kering a neten egy róka, jégbe fagyva, félelmetesen szép, és egyben szívbe markoló látvány.
Szerencsére, kering egy másik is, egy megmentett Ravazdiról.
Egy takaró alól les ki, ravasz szemeivel, félénk tekintettel.
Gyanús neki ez a nagy szerencse.
Emberek, meleg takaró, ennivaló.
Az előbb, még egy darab vashoz fagyva várta halálát.
De, hát ilyen az élet.
Nem hiszem, hogy azon agyalna, miért történt ez vele, mennyire emelkedett a rezgésszintje, vagy, hogy ez a karmája része-e.
Ő, csak élni akar, mert ehhez kapott lehetőséget.
Mert, ő nem elmélkedik, nem olvasott, iskolába sem járt, nem művelt, és mégis tudja, hogy az élet értelme, célja, hogy a „lehető legmaradandóbb és leghosszabban tartó életre kell törekedni”.
Ahogyan, azt Bauer Ervin elméleti biológus megfogalmazta.
(Erre még visszatérek.)
De, most őszinte sajnálatomra tudatnom kell, hogy Óriás Aranyhalam, átlépett az örök tavi mezőkre.
Ahol mindig tavasz van, kellemes napsütés, és a Nagy Rendező gondoskodik arról, hogy minden aranyhal, kellemes melegben, bőségben és szeretetben éljen az égi tavakban.
Még nem látom, csak nagy narancssárga árnyékát, a tó sekélyebb részében, jégbe fagyva.
Nem tudom pontosan a korát, de tíz évnél többet élt.
Nem tudom, miért most halt meg.
Talán, az én hibám, talán a nagy hideg, nem emlékszem az elmúlt pár évben ilyen vastag jégre a tavon.
Talán, nem ismerte Bauer elméletét az életről, talán nem volt elég ügyes, hogy lejjebb menjen a sekély részről, talán, csak ismerte Shakespeare drámáját, és magára vette.
A mór megtette kötelességét, a mór mehet.
Tőle kértem, hogy teljesítse kívánságomat.
Meséket ihletett nekem, reményt adott egy új tavaszra.
És, talán, tényleg teljesítette egy kívánságomat.
Tudatom hát, mindazokkal, akik ismerték, én szerettem is, hogy Óriás Aranyhalam, 2016-2017 telén elhunyt.
Emléke maradjon fenn, mindazok lelkében, akik hisznek a mesékben, a csodákban, és teljesítse kívánságukat.