Tegnap moziban voltunk.
Egy remek vígjátékot néztünk meg, jókat nevettünk, kukoricáztunk, egymás kezét fogtuk.
Amikor mentünk haza, sajnálatomat fejeztem ki, milyen kár, hogy csak szombaton találkozunk újra.
És, arra gondoltam, milyen jó lenne, ha előbb is találkoznánk.
Nem kellett volna.
A Nagy Rendező meghallotta, teljesítette.
Találkoztunk.
Öt perc múlva.
A mozi jegypénztárnál.
Nem tudtunk kimenni a kocsival.
Most voltunk először, és nem figyeltünk, hogy az automata az ajtónál, nem azonos a kapu nyitóval.
Igaz, mindkettőnek csak be kell mutatni a jegyet, de egymás után.
És, megfelelő sorrendben.
Este volt, mínusz tíz felett, mindketten vidékről.
Álltam, ültem a kocsiban a sorompó előtt, és próbáltam a parkolójegyet, minden módon bemutatni, bedugni mindenhova, hogy kiengedjen.
Nem engedett.
A sor gyűlt mögöttem, volt, aki dudálással próbálkozott, de hiába, nem engedett át a sorompó.
Aztán, az értelmesebbje belátta, hogy itt nem fog egyhamar átjutni, elment egy másik kijárathoz.
A többiek utána.
Megfordultam én is, és a mozi jegypénztáros kezét, lábát áldva, mentem vissza, nem tudván, hogy a sorban mögöttem, barátom jön hasonló lelki állapotban, miközben, lát engem is maga előtt.
A pénztárnál találkoztunk.
Én addigra megtudtam, hogy a parkolójegyet, két helyen is be kell bemutatni, miután a mozinál érvényesítették.
Jót nevettünk, amikor megláttuk egymást, és kézenfogva sétáltunk még egyet, érvényesítettük a jegyet, és haza indultunk.
Ketten, kétfelé, egymástól 35 kilométerre.
Én pedig megfogadtam, hogy többé nem türelmetlenkedem.
És, meggondolom, mit kérek.
Mert, teljesítik.